5 perc olvasási idő (921 szó)

Jótékonykodás egy világválságban – miért adunk, ha nekünk sincs miből?

Rekordot döntött a felajánlások mértéke a legnagyobb magyar adománygyűjtő portálon – de hogyan sikerülhetett ez egy gazdasági válság közepén? Mivel lehet rávenni az embereket a jótékonykodásra, amikor nekik is alig marad valami a zsebükben?

A Nonprofit Információs és Oktató Központ Alapítvány - NIOK nemrég közölte a hozzá kapcsolódó adománygyűjtő honlap, az adjukossze.hu idén elért eredményeit. Eszerint 2020 márciusa és augusztusa között 81 új közösségi kampány indult, jelentős sikerekkel: több mint 150 millió forint gyűlt össze a magánszemélyek egyszeri, rendszeres és telefonos támogatásain keresztül. Ez a szám rekordokat döntött – az áprilisi összegek például tizennyolcszorosan meghaladták az egy évvel azelőtti adatokat.

A kampányok megnövekedett száma érthető, de hogyan sikerült ilyen sok embert rávenni, hogy érdeklődjenek ezek az ügyek iránt? Hiszen első ránézésre azt mondhatnánk, hogy egy válsághelyzet inkább befelé fordulóvá teszi a társadalmat. Mindenkinek megvan a maga gondja, nem tudnak befogadni több problémát, ami miatt aggódhatnak – sokaknak egyszerűen nincs is miből adományozniuk, kiesett bevételeik miatt. Az adatok azonban arról árulkodnak, hogy a társadalom egy része épp most kezdi el gyakorolni közösségi felelősségvállalását.

Az idei válság kicsit más, mint az eddig megszokottak. Igazán váratlanul, önhibánkon kívül ért minket, senki nem volt felkészülve a karanténhelyzetből adódó kihívásokra. Nem kellett hozzá túl sok szociális érzékenység, hogy felismerjük, ez nem csak a személyes problémánk. A hivatalos álláspontokból, pártpreferenciától függetlenül minden médiatermékből, az összes ismerősünktől, de még a reklámokból is azt hallottuk, összefogva és egymásra támaszkodva kell kihúznunk ezt az időszakot – és ez valószínűleg fékezte az ilyenkor jellemző individualista hozzáállás elterjedését.

Egy ennyire hirtelen, kívülről adódó krízisben nehéz volna azzal a retorikával jönni, hogy a rászorulók önhibájukból kerültek szorult helyzetbe, tehát egyáltalán nem kötelességünk segíteni rajtuk. Pedig ez meglehetősen megnyugtató világnézet. Szeretünk erre az érvelésre támaszkodni, mert megerősít minket saját döntéseinkben. Jó abban hinni, hogy csak azért nem vagyunk hajléktalanok, hátrányos helyzetűek, súlyos betegek, mert mi jó döntéseket hoztuk az életben, ellentétben a küszködőkkel – mert mi vagyunk a normálisak, és amíg nem térünk le eddigi utunkról, nem is fog komolyabb nehézség érni minket. Ezt a gondolatmenetet viszont teljességgel megcáfolta a járványhelyzet. Mi sem csináltunk semmit rosszul, mégis karanténba kényszerültünk, a rossz hírek próbára tették mentális egészségünket, talán a munkánkat is elveszítettük. Hirtelen kiszolgáltatottak lettünk: mind szeretnénk visszakapni az irányítást, egymagunk megoldani ezt a világproblémát, de ha csak nem kutatók vagy orvosok vagyunk, az otthon maradáson kívül nem sokat tehetünk érte. Elvesztettük az életünk feletti kontrollt, amit eddig magunkénak hihettünk. És ennek visszanyerésére jelenthet potenciális megoldást, ha azt keressük, hogyan segíthetnénk a világon.

Az adományozás, az önkéntesség felajánlása ezért kissé önmagunk megnyugtatására is szolgál. Most jó érzés felismerni a közösségi kötelességeinket, mert ez azt jelenti, hogy ráhatásunk is van a társadalom életére. Még ha racionálisan tudjuk is, hogy a mi hozzájárulásunk nem fogja önmagában megváltani a világot, akkor is vissza tudjuk vele szerezni optimizmusunkat, legalább egy kis időre. És már az is pozitívum, hogy önálló döntést hozhattunk a támogatásunk felajánlásáról. Ha holnaptól kötelező adót vetnének ki az állatmenhelyek támogatására, valószínűleg nem örülnénk neki annyira, mint annak az elhatározásunknak, hogy magunktól segítjük őket.

Az is rásegíthetett az adományozó kedv növekedésére, hogy sokkal konkrétabbá váltak a problémák. Aligha létezhet olyan ember, aki elméletben ne akarna segíteni a mélyszegénységben élő gyerekeken – de ha cselekvésről van szó, általában kényelmes kifogást ad, hogy azt sem tudjuk, hol kezdhetnénk. A válság viszont felszínre hozta a legsürgetőbb gondjaikat. Tudatta velünk, hogy például lemaradtak a digitális oktatásban, mert nincs ehhez megfelelő elektronikus eszközük otthon. Erre már sokkal könnyebb volt reagálnunk, eszünkbe juthatott róla a saját nem használt tabletünk, amit felajánlhatnánk nekik. A kihívások mellett a veszélyeket is konkretizálta a válság: segítség nélkül a leszakadó gyerekeknek évet kell ismételniük, az egyetemisták elveszítik lakhatásukat, a menhelyen élő állatoknak nem lesz mit enniük. Ezek könnyebben felfoghatóak, mint az eddig hallott, általános „segítsünk a rászorulókon" üzenetek, legtöbbjük még időben is sürget, így sokkal nagyobb motivációt ad a cselekvésre.

Többé már a rászorulók csoportja sem valami absztrakt tényező, amiről néha hallunk a médiában, de a mindennapjainkban úgysem merül fel. Saját környezetünkben is egyre több küszködő ismerősünkről hallunk, egyre nehezebb elfordítani a fejünket a társadalmi problémáktól. Az ügyek sokkal személyesebbé válnak, könnyebben meglátjuk mögöttük az egyéneket. Az pedig közismert, hogy egy-egy konkrét élettörténet mindig nagyobb nyilvánosságot kap, mint a vele kapcsolatos ügy általánosságban. Egy tévében bemutatott súlyos beteg gyerek valószínűleg sok támogatóra számíthat, míg a sorstársaival foglalkozó egyesület talán évek óta hiába kampányol az adományokért. A felajánlások általában érzelmi alapon történnek, amit az egyének megpróbáltatásai könnyebben ki tudnak hozni belőlünk.

Mivel az elmúlt fél évben abszolút uralta a járványhelyzet a nyilvánosságot, ehhez kapcsolódva az adománygyűjtők is aktuálisként hirdethették ügyüket. Gyakorlatilag minden rászoruló csoport helyzete nehezebbé vált a vírussal, így kampányuk kapcsolódhatott a napi hírekhez, nem nulláról kellett kezdeni a társadalom figyelmének felhívását. És ahogy az egyes ügyek nagyobbá váltak, nem csak több emberhez jutottak el, de közönségük nagyobb hányadát is szólították meg, mint korábban. Eleve szívesebben adományozunk olyan kampányoknak, amiket korábban már sokan támogattak előttünk. Az ő döntésük igazolja, hogy jó helyre megy a pénzünk. Ha pedig a kampány olyan híres lett, hogy már a végcéljához közelít, az újabb plusz motivációt ad a támogatásukra, hiszen nem akarjuk, hogy rajtunk múljon a bukásuk. Egyes ügyek médianyilvánossága tehát sokszorosan öngerjesztő folyamatként működhetett, és hozzájárulhatott sikereikhez.

Elhamarkodott lenne kijelenteni, hogy a válsághelyzet segítőkészebbé tette az embereket, ahogy azt is, hogy önzőbbé és individuálisabbá. Ennek a példa nélküli krízisnek a hosszú távú társadalmi hatásai valószínűleg évek múlva is vitatottak lesznek. Az Adjukössze adatai azonban reményre adnak okot – legközelebb hátha nem kell egy világjárvány ahhoz, hogy saját érintettségünket és felelősségünket is felismerjük az egyes társadalmi problémákban.


A fiataloknak nem elég az, hogy megkérdezzük egy a...
„Ahol a siker előrelépés és a kudarc halál”- őszin...

Kapcsolódó hozzászólások

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. november 25. szerda