4 perc olvasási idő (770 szó)

Nem mi vagyunk a vírus – de azért elősegítheti a karantén a környezetvédelmet

Alig pár nappal a karantén globálissá válása után már elözönlötték a közösségi oldalakat azok a posztok, amik szerint a levegő hirtelen kitisztult, az állatok visszaszoktak természetes élőhelyükre – egyszóval a természet meggyógyult, a koronavírusnak meg valójában hálával tartozhatunk, amiért megszabadította a Földet saját vírusától, az emberiségtől. Az ilyen okfejtések persze több ponton hibásak. Semmi nem oldódott meg, a klímaváltozás ugyanolyan sürgető probléma maradt, hiába kapott az utóbbi hónapokban kevesebb figyelmet. Ugyanakkor jogosan remélhetjük, hogy ha a vírus utáni életünk tényleg olyan gyökeresen átalakul, akkor talán egy környezettudatosabb társadalomra is van remény. 

Kis túlzással ma már arra se emlékszünk, miről szólt a híradó a koronavírus-járvány előtt. De ha konkrét választ kéne adnunk erre a költői kérdésre, valószínűleg azt mondanák, hogy a klímaváltozásról. A régóta esedékes diskurzus csaknem olyan mértékben uralta a közéleti-politikai viszonyok alakulását 2019-ben, ahogy a járványhelyzet teszi idén. Nem csoda, hogy két ilyen volumenű téma nem fér meg egymás mellett: az épp csak mainstreammé vált környezetvédelmi témák egyik napról a másikra estek ki a látóterünkből. A politikusoknak új válsághelyzetekre kell most reagálniuk, az aktivisták nem tudnak ugyanúgy szervezkedni a karantén idején, és az internetre átköltözve aligha kapnak ugyanakkora figyelmet, mint tavalyi tüntetéseik során. A környezetvédelemről eleve közismert, hogy akkor szoktuk megvitatásra elővenni, ha egyéb problémáink nem sürgetnek minket. Csakhogy a közélet hirtelen témaváltása csalóka: a klímaválság idén éppolyan fenyegető veszély, mint tavaly volt. Kevéske reményt ad csak az a néhány adat, ami mintha azt sugallná: a globális felmelegedés talán fegyverszünetet engedélyezett nekünk pár hónapra.

A szén-dioxid kibocsátás valamennyit tagadhatatlanul csökkent az elmúlt hónapokban. Ennek pontos mértékét csak utólag lehet meghatározni, főleg most, hogy senki nem tudja, lesz-e a vírusnak második hulláma. Nagyjából 5-10%-os csökkenésről van szó, egy év végig kitartó karantén esetén 25%-ról. A dekarbonizációhoz viszont hosszú távon nulla kibocsátásra lenne szükség, nem egyszerű csökkentésre. Ráadásul ez egyáltalán nem kontrollált módon történt: még ehhez az elhanyagolható csökkenéshez is padlót kellett fognia a világgazdaságnak. A változást senki nem így képzelte el, a fenntartható fejlődés fogalmából ismét csak az egyik szót tudjuk teljesíteni. Mivel a klímavédelemnek épp az emberi civilizáció megóvása a célja, cinikus is volna egy járványhelyzetet sikerként elkönyvelniük. A kérdés emiatt inkább az, hogyan fog a környezetvédelem szerepet kapni a vírus utáni életünkben.

A karanténból visszatérés eleve olyan változásokat hozna életünkbe, hogy egyszerűbb volna egyúttal akkorra időzíteni a környezettudatosabb döntések elkezdését is. Ennek egyik legfontosabb része lehetne a távmunka normalizálása – korábban is sok klímakutató állította, hogy ez a jövő fenntartható városainak alapköve. Csakhogy egyáltalán nem olyan egyértelmű ennek pozitív hatása. Igaz, hogy ha kivesszük a képből a napi ingázást, a külföldi meetingekre repkedést, az irodaházak energiaellátását, akkor máris csökkenteni tudjuk a szennyezést, cserébe viszont saját háztartásunkban fogyasztunk több áramot. Láthatjuk, hogy ezekkel az adatokkal nemigen tudunk trükközni, az egyének fogyasztásának csökkentése elhanyagolható hatású, amíg maga az energiaellátás nem áll át megújulóvá.

A gazdaságban ugyanilyen átalakulási pontot jelentene egyes szektorok meggyengülése, amelyek helyére környezetkímélőbb technológiák léphetnének be. A lezárt határok például jelentősen fékezik az egyik legszennyezőbb ágazatot, a turizmust. Pozitív változás lenne, ha az emberek a jövőben is közeli célpontokat választanának nyaralásukhoz, kétszer is átgondolnák, mielőtt repülőre szállnának. Ugyanilyen egyszerű, de tudatos döntésük lehetne haza termékeket választani, helyi vállalkozókat támogatni vásárlásaikkal. Ezzel hatással lehetnének arra a jelenlegi világgazdasági rendszerre, ami a globális szabadkereskedelem jegyében fillérekért biztosítja az áruszállítást a világ másik végéről is, ezzel pedig hatalmas károkat okoz a környezetnek.

Túl naiv volna azonban azt gondolnunk, hogy ezeket a folyamatokat szó nélkül hagyják lejátszódni az országok. Például épp a szabadpiaci elveiről híres USA volt az, akinek egyik első intézkedése volt állami beavatkozással megmenteni az olajipart a zuhanástól. Pedig a szennyező iparágak adóztatásával, karbonvámokkal, környezetvédelmi előírásokkal jelentősebb változásokat érhetnének el, mint az átlagemberek valaha. De ennek belátásához olyan dinamikaváltásra lenne szükség, amit a járvány krízishelyzete egyáltalán nem hozott el.

Jó hír, hogy a járvány megmutatta: egy valódi veszélyhelyzettel szembesülve az emberiség képes gyorsan cselekedni és a közösség érdekeit sajátjai elé helyezni. A klímaváltozás azonban, ellentétben egy betegséggel, nem hirtelen és konkrét módon sújt minket. Mire hatásait saját bőrünkön érezzük, addigra rég késő megelőző lépéseken gondolkodni. Mégis, talán adott nekünk olyan tanulságokat ez a pár hónap, amikkel okosabban tudjuk kezelni a későbbi kríziseket. Nem csak arra jöttünk rá, hogy az eddigi életünk mely részeiről mondhatunk le szükség esetén, de azt is, hogy nem feltétlenül az állam vezetőitől kell várni a megoldást, és a köz érdekében el kell vállalni a mindennapjainkat nehezebbé tevő intézkedéseket is. Ha ezek az üzenetek a társadalom szélesebb rétegeihez eljutnak, talán mégis lesz igazság a „mi vagyunk a vírus" posztokban: a koronavírus valamilyen váratlan, kitekert értelemben, közvetve valóban segíteni fog a Föld megmentésében.


Gyermekvédelemről elsőkézből – Interjú Doszlop Gáb...
Irodalmi pályázati felhívás a 14. LIFT Fesztiválra

Kapcsolódó hozzászólások

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. szeptember 20. vasárnap