6 perc olvasási idő (1202 szó)

Akadémia vagy aktivizmus? – az akciókutatás jelentőségéről

A társadalomtudományok művelői közül sokan kezdik meg olyan célokkal a tanulmányaikat, hogy munkájukkal majd hatást gyakorolhassanak a világra, közreműködhessenek a megtapasztalt társadalmi problémák megoldásában. Azonban általában azzal kell szembesülniük, hogy kutatásaik eredménye csak egy szűk szakmabeli réteghez jut el, nincs befolyással a valós döntéshozatali folyamatokra. Az akadémiai munkájuk így öncélú lesz. Egy kutató legfeljebb azt könyvelheti el sikernek, ha saját tudományterületén kollégái reagálnak a munkájára, a szélesebb rétegek számára csak legritkább esetekben válik ismertté a neve. Ez nem csak személyes frusztrációt jelenthet nekik, de bizonyos szempontból értelmetlenné is teszi szakmájukat. A társadalom és annak kutatói közti szakadékot igyekszik átívelni a poszt-normál tudománymegközelítés, és az ebből kialakult akciókutatás módszere – az akadémiai munka és az aktivizmus keveréke.

Régóta elfogadott elmélet, hogy a tudomány paradigmaváltások nyomán halad előre – azaz a szabályai és keretei időről időre megkérdőjeleződnek, amivel gyakorlatilag új generációja jön létre a kutatásnak. De két szabályrendszernek nem feltétlenül kell szembeállnia és időben váltani egymást. Ha képesek lennénk kombinálni és egyszerre alkalmazni őket, az valószínűleg pontosabb és hatékonyabb eredményekre vezetne. Erre a felvetésre alapozódik a poszt-normál tudományfelfogás, amit az 1990-es években alkotott meg Silvio Funtowicz és Jerome Ravetz tudományfilozófusok. Rámutattak, hogy az akadémiai kutatásoknak új megközelítésére van szükség egy olyan világban, ahol „a tények bizonytalanok, az értékek vitatottak, a tétek magasak és a döntéshelyzetek sürgetnek".

A hidegháború utáni korszakban járunk ekkor: átalakul sok eddig egyértelműnek vett struktúra a társadalomtudományokban, felszínre jönnek azok a nagy kérdések, amiket a mai napig globális problémaként tartunk számon. Egyre inkább tisztába jönnek a tudósok azzal, hogy kutatásukkal nem zárkózhatnak be az akadémiai élet szűkös kereteibe. Arra kellene felhasználni szakértelmüket, hogy előremozdítsák ezeknek a gondoknak a megoldását. Nem véletlen, hogy ezt a felfogást a „túlélési tudománynak" is nevezik. Elkötelezettjei végig szem előtt tartják, hogy munkájuk eredményének tétje van, motivációjuk nem a tudományos kíváncsiság, hanem egy társadalom problémáinak feltérképezése és megoldása.

Ehhez a megközelítéshez már nem elegendőek az akadémiai vizsgálódás hagyományos keretei. Kezdetként meg kell haladni azt az alapigazságot, hogy a tudománynak értéksemlegesnek kell lennie. Ez valójában minden esetben egy idealizált, lehetetlen elvárás a tudósok felé. Mindenki valamilyen előzetes elvárással kezdi meg kutatómunkáját, és ezerféleképpen tudja saját nézetei felé befolyásolni a konklúzióját, akár szándékosan, akár tudat alatt. Emiatt a poszt-normál felfogás tulajdonképpen előrehaladottabb, mert legalább vállalja és jelzi személyes céljait a közönség felé.

Ráadásul, ha sikerülne is teljesen objektív eredményeket elérni, a konkrét szakpolitikákra ez se volna sok befolyással. Szeretnénk azt hinni, hogy egy közösség vezetőinek döntései tényeken és logikus levezetéseken alapulnak, de a sorrend épp fordított: a tisztán politikai alapú döntések mellett szoktak utólag érvelni, a nekik megfelelő adatokkal. A science-policy interfere – a tudomány eredményeinek közvetlen befolyása a napi politikai döntésekre – egyelőre világszerte ritka jelenség, Magyarországon pedig végképp nincsen kultúrája. Tehát az értéksemlegesség, a kemény tényekhez való feltétlen ragaszkodás úgysem jelent előnyt az érdekérvényesítésben. A feltett kérdések is erősen értéktelítettek, normalizálni kell, hogy a válaszok is azok lesznek.

A poszt-normál megközelítés visszautasítja a társadalomtudomány diszciplínákra való tagoltságát is. Az általuk vizsgált problémákat lehetetlen egyetlen szemszögből megoldani, mert az korlátozná a megoldás módszereit és a feltehető kérdéseket is. Helyette problémaközpontú megközelítésre van szükség.

A Zöld Egyenlőség a témában Málovics Györgyöt, az SZTE docensét kérdezte meg, aki ökológiai közgazdaságtan témájában kutat. Ő hozta fel példának, hogy a hagyományos közgazdaság egy fejlesztés esetén csak a fiskális fenntarthatóságot vizsgálja: hogy lesz-e elég beruházás a jövőben, kellő mértékben növelik-e ezzel a GDP-t. Sok információt kihagynak, többek között adottnak veszik, hogy a környezeti tényezők nem változnak, vagy legalábbis mindig gond nélkül fogunk alkalmazkodni hozzájuk. Ezzel szemben az ökológiai közgazdaságtan jelentőséget tulajdonít a jövő bizonytalanságának – tehát bevisz egy olyan aspektust a vitába, ami a fenntartható fejlődés miatt létfontosságú, ugyanakkor alapesetben fel se merülne.

Minden tudományterületnek megvan a maga gondolkodásmódja, szabályrendszere, és ezek összefogása árnyaltabb képet ad a feltett kérdésekről. A társadalomtudományokban nincsen kísérletezés, a jövő megjóslására törekvő elméletekről csak az idő dönti el, igazuk lett-e. Más nézőpontok bevonásával viszont pontosítani lehet ezeket az elméleteket, kombinálni lehet több tökéletlen megoldási lehetőséget egy működőképessé.

A tudományterületek közti együttműködés azonban még mindig azt jelenti, hogy akadémiai keretek közt maradunk, a társadalom egészére semmilyen befolyással nincs a kutatásunk. Emiatt kell a módszereinkben is meghaladni a bevált tudományos gyakorlatokat. A poszt-normál felfogás szerint nem szabad a tudományból valami felmagasztalt, elvont dolgot csinálni. Idejétmúlt az a felfogás, hogy néhány szakértő megmagyarázza egy komplex jelenség működését, miközben az átlagembereknek semmilyen beleszólási lehetőséget nem adnak, hiába tapasztalják ők meg első kézből az adott jelenséget. Erre jelent egy megoldást a részvételi akciókutatás módszertana.

Az akciókutatás az aktivizmus és a kutatás közti határt képviseli, vagyis társadalmi változások előrehozása érdekében végez kutatásokat. Felhasznál hagyományos módszereket is, mint a kérdőívezés vagy a szakirodalom feldolgozása. Eközben viszont szem előtt tart kritikai szempontokat: igyekszik nem általánosítani a tapasztalatokat, feltárni a mögötte lévő változókat. Gyakran jellemző rá, hogy megkérdőjelez alapvető társadalmi berendezkedéseket, például felhívja a figyelmet a szisztematikus elnyomásra, a globalizált indusztriális világunk problémáira. De ennél is fontosabb, hogy szeretne minél inkább együttműködő jellegű lenni.

Az általa vizsgált közösségekkel – gyakran marginalizált, a hagyományos tudományos térben alig érvényesülő csoportokkal – felveszi és végig tartja a kapcsolatot. Hosszasan beszélget velük, javaslatokat kér tőlük, ezzel képes feltárni olyan összefüggéseket és nézőpontokat, amikre egy egyszerű interjú nem lenne képes. A vizsgált csoport közvetlen együttműködésével dolgozza ki a lehetséges megoldási terveket.Visszautasítja azt, hogy a tudás csak akadémiai jellegű, kemény adatok sora lehet, ugyanakkora jelentőséget tulajdonít az átlagemberek tapasztalatainak is. És a legfontosabb elve, hogy nem csak a fióknak dolgozik. A meghozott következtetések alapján akciókat is szervez, közösségeket fog össze, a törvényhozásnál lobbizik vagy közvetít – tehát igyekszik felhívni a döntéshozók és a társadalom figyelmét a vizsgált problémára. A tudományos publikációiba pedig nem csak saját konklúzióját, hanem a megtett lépések történetét is belefoglalja.

A társadalomtudományos kutatások eredményéből sajnos egyelőre hiányzik a társadalmi részvétel. Az emberek szélesebb rétege nem reagál az elért eredményekre, általában nem is szerez tudomást róluk. Az akciókutatás ezen a helyzeten igyekszik javítani. Szeretne létrehozni egy részvételi a folyamatot, közvélemény vitája elé bocsátani a publikációk kérdésfeltevéseit. Ezeknek a diskurzusoknak az eredményeit pedig ugyanolyan jelentőséggel kezelnék, mint a kutatók konklúzióit. Természetesen oda kell figyelni, hogy ezek irányított viták legyenek, ne uralkodhasson egyetlen nézet a többin, illetve hogy a vita ne legyen túl sterilizált, azaz az alsóbb társadalmi rétegek is beleszólási lehetőséget kapjanak. Az akciókutatás úgy véli, a döntési jogosultságot jobb minél több ember közt megosztani, ahelyett, hogy egy szűk szakértői rétegnek hagynák meg. A több nézőpont felszólaltatása mindenképpen előnyt jelent, emellett minél nagyobb és változatosabb a résztvevők köre, annál nehezebb egyetlen érdek felé terelni a döntéshozatalt. Nem vitatható, hogy egy téma tanult szakértői valószínűleg jobb rálátással rendelkeznek bizonyos kérdésekre. Ugyanakkor nem szabad elhinni, hogy ők objektív igazsággal rendelkeznek, vagy hogy saját értékrendjük nem befolyásolja őket a véleményalkotásban úgy, mint bárkit.

A Zöld Egyenlőség szerint az akciókutatás nagy kihívása, hogy tudjunk elkötelezett aktivisták lenni, ugyanakkor képesek legyünk hátralépni és kevésbé elfogult álláspontot is megfogalmazni a publikációink számára. Az érzelmi elkötelezettségre hivatkozni kell a munkánkban, nem szabad önmegerősítésként felhasználni a kutatásunkat. Ennek a kockázata miatt a legtöbb tudományos színtér még mindig kevésbé veszi komolyan az akciókutatással elért eredményeket. Pedig a tudás akkor számít jó minőségűnek, ha működőképes, ha konkrét változásokat idéző döntésekhez vezet. Ezt pedig gyakorlatilag lehetetlen elérni, amíg a kutató nem lép közvetlen kapcsolatba a társadalom széles rétegeivel.

kép forrása: unsplash.com

Források:

https://ujegyenloseg.hu/amikor-a-kutato-a-megoldas-resze-az-akciokutatasrol/

https://ujegyenloseg.hu/zuhanas-az-elefantcsonttoronybol-a-posztnormal-tudomany/

https://mersz.hu/dokumentum/matud__753


Punkok és a tudomány - A szubkultúra II. rész
Díszítsük úgy a lelkünket idén karácsonyra, hogy l...

Kapcsolódó hozzászólások

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2021. január 15. péntek