Mi a közös Jennifer Aniston-ben és a nagymamádban? – A neuronok és a tévés család
Idézzünk fel egy kedves emléket – egy fahéj- és narancsillatú karácsonyt, egy várakozást a piskótaízű mennyországra, vagy egy vasárnapi tyúkhúslevest, régi családi históriákkal fűszerezve- a nagymamánkkal. Amennyiben az Olvasó volt szerencsés megélni ezeket, bizonyára felsejlik előtte a családtagjai kinézete. De vajon, ha az arcára gondol, mit tudnál előbb leírni: a nagymamád vagy a Jóbarátok híres színésznőjét, Jennifer Aniston arcvonásait?
Ha a válaszod az utóbbi, aggodalomra semmi ok (ha pedig az előbbi, akkor pláne). Az ok lehet olyan egyszerű, de korántsem nagyszerű, hogy Anistont többet látjuk. De mégis, hogy ismerjük fel? Agyunk komplex rendszere az evolúció során nagy hasznát vette az arcok megkülönböztetésnek, és törzs, vagy éppen a település lakóinak felismerésének, hiszen tőlük biztonságra, segítségre számíthattak, míg a rajtuk kívül esőktől nem ártott tartani a tisztes távolságot, hiszen nem áll érdekében egyik fent említett gesztus sem. Gondoljunk csak bele, milyen lenne, ha nem tudnánk megkülönböztetni a társainkat: olyan lehetne, mint azonos mezben focizni az ellenféllel.
Maga az arcfelismerés működése persze ennél jóval bonyolultabb: nem okozhat meglepetést, hogy minden egyes adat, inger, ami az érzékszerveinket – legyen az a fülünk, az orrunk vagy éppen a szemünk- éri, először szűrésre, felfogásra, utaztatásra kerül, és csupán azután jöhet a feldolgozás maga, amikor kinyerjük a számunkra hasznos(nak tűnő) információkat. Mint egy jól működő vállalatban, itt is a legkisebb részeknek is megvan a maga apró feladatuk- így van ez a gnosztikus, azaz megismerési sejtek esetében is, akik, mint a nevük is mutatja, „megismerik" az adatokat, összekötik egy már meglévő memóriával, így tudják meg, mit is lát a szem, és csak ezután jöhet a megnevezés, a tudatosítás. A gnosztikus sejteken belül vannak olyan apró egységek, amik nagyon leszűkített munkakörrel dolgoznak: egy-egy személyre szakosodnak. Ezeket hívjuk nagymama sejteknek, hiszen fő feladatuk egy-egy személy, például a nagymama, azonosítása.
A fentiek alapján megpaskolhatnánk az antropomorf evolúció vállát, ám a történet még nem ért véget: túl egyszerű lenne csak olyan embereket felismerni, akiket ténylegesen látunk, nemde? A napi média elterjedésével- mely alatt eleinte a televíziót, manapság inkább az internetet érthetjük- az a sajátos eset is előfordulhat, hogy gyakrabban „találkozunk" egy számunkra vadidegen, a létezésünkről mit sem sejtő hírességgel, mint saját családtagunkkal- így lett a nagymama sejt elnevezéséből Jennifer Aniston sejt, a 90-es években hatalmas népszerűségnek örvendő Jóbarátok sorozat színésznőjére utalva. Manapság talán – pont a médiafogyasztás és a közízlés megváltozása okán- lehetne akár Kim Kardashian vagy Pewdiepie sejt is, a koncepció lényege továbbra is az marad, hogy ezek a sejtek nem tesznek különbségek aközött, hogy közvetlenül, vagy közvetve, 2D-s képernyőn találkoztunk-e az illetővel.
Érdekes kitérő lehet egy kultúrtörténeti példa: Bradbury Fahrenheit 451 című regényében – mely egy alternatív jövőben játszódik, ahol a könyvek birtoklása, olvasása szigorúan tilos- egy fiktív találmányt említ. Ez a plazmatévéhez hasonlító szerkezet körbe öleli a szoba falait, és a megfelelő beállításokkal nevén szólítja a nézőt, kommunikál vele, ugyanúgy, mint a temérdek másik nézővel, mégis személyes élménnyé téve ezt a fajta szórakozást. Idáig rendben is lenne, ám a könyv szereplői „családnak" hívják a közreműködő színészeket, és valós kötelékként- már amennyiben abban a világban erre lehetőségük van- élik meg a kapcsolatukat. Ebben a szituációban ugyanúgy családtag tehát Aniston, mint a nagymama.
Visszatérve a 2D-s arcfelismerésre, ha nincs különbség, mégis hogyan ismerjük fel az illetőt, ha esetleg 3D-ben találkozunk vele? Hogy lehet, hogy a nagyit nem csak profilból, hanem oldalról is felismerjük? Erre válasz a Thatcher-hatás, aminek első kísérlete a Vaslady torzított portréjával dolgozott- innen a név. A kísérlet az arcfelismerés alapvetéseit volt hivatott próbára tenni, mégpedig, hogy agyunk egyfajta „pásztázó" technikával dolgozik, jellegzetes részek után kutatva, amiből ő maga rakja össze a teljes, már felismert képet, lényegesen rövidebb idő alatt, mintha az eredeti egész képet kellett volna feldolgoznia. A torzítások azt jelentették, hogy a képet megfordítva a szemet és a szájat – azaz a felismerés szempontjából kiemelt jelentőségű pontokat- az eredeti szögükben hagyták, így a kép elvesztette ugyan a valódiságát, ám a felismerhetősége megmaradt. Ezzel a yorki egyetem professzora, Peter Thompson, alátámasztotta azt, hogy a látvány szerkezete fontosabb, mint maga a látási élmény- hiszen valljuk be, Thatcher nem nyújt túl elragadó látványt ilyen groteszken. Érdekesség, hogy a kísérlet mind a csimpánzoknál, mind a rhesus majmok esetében működik.
De mi a helyzet akkor, ha esetleg nem működik? Összekeverhetjük-e a nagyit Anistonnal és fordítva? Mi az oka annak, hogy más rasszokat alig tudunk megkülönböztetni? Mindez kiderül majd a cikk folytatásából: Pangó pillantások, azaz az alapos megfigyelés és rendellenességei.
Enter your text here ...
kiemelt kép forrása: pexels.com
Források:
https://en.wikipedia.org/wiki/Grandmother_cell
https://www.newscientist.com/article/dn7567-why-your-brain-has-a-jennifer-aniston-cell/
https://ng.hu/tudomany/2015/05/19/az-arcfelismeres-agyi-mechanizmusai/
