Hogyan kreáld a legkellemetlenebb- de etikus- emberi fülkísérletet

Mint Frankenstein a maga bizarr, de annál emberibb nagyravágyásával és lehetetlen ötleteivel a gondolataiban nézhetett hitetlenkedve szörnyére (igen, Mary Shelley regényében maga az alkotó, nem pedig a szörny viseli ezt a nevet, minden más hibás popkulturális berögződés), úgy néztem én is a megalkotott, de hál' égnek elméletben maradó hallási kísérletemre. Egy egyetemi feladatként kellett megalkotnunk egy olyan helyzetet, ahol meg tudjuk vizsgálni a hang forrásának helyzetét meghatározó eszközt. Nem csak a GPS-ünk tud helymeghatározni, ugyanis füleink is igyekeznek, pontosabban következtetni arra, honnan is jön a hang, hogy az irányába fordulva többet foghassunk fel a környezetünkből. Mindennek evolúciós szerepe van, az evolúcióspszichológia „kőkori elméje", a vadászó-gyűjtögető, és a folytonos fizikai veszélynek (ragadozó állatok, természeti katasztrófák vagy éppen a konkurens törzs támadásának) kitett őseink neurális lenyomata azonban továbbra is jó szolgálatot tesz, mondjuk az ajtónyitáskor, vagy éppen az úttesten való átkeléskor. 

Amennyiben egy olyan szituációt szeretnék létrehozni, amiben ezt az évezredek óta jól működő eszközt kívánjuk becsapni, először komponenseire kell bontanunk a hallás folyamatát. Tételezzük fel, hogy a kísérleti szituációban egészséges, tehát mindkét fülére halló embert helyezünk. Ez esetben mindkét füle részt fog venni a lokalizáció nemes feladatában, így binaurális (kétfülű) lokalizációról beszélhetünk. Ennek sajátossága az interaurális (fülközti, ebben az értelemben az agyon átfogó/átkötő idegpályákra utal) hangerő- és időkülönbség (IHK és IIK). Az a lényege, hogy a két fül észlelése közti különbségből igyekszik következtetéseket levonni. Mindkettő (tehát hangerő és idő) esetén is vannak olyan térbeli pontok, amik ugyanazt a különbséget érzékeltetik, például a fej előtt és mögött megszólaló hang (a látás segítsége nélkül, de erre majd visszatérünk) ugyanazt az ingert keltik, a két rendszer képtelen különbséget tenni köztük. Ezek a pontok ábrázolhatóak egy kúp palástjaként (tehát az alakzatot beborító, hosszúkás felületként, melynek kiinduló csúcsa az adott oldali fülünk maga). Ezt tévesztési kúpnak nevezzük (Woodworth 1938).

A tévesztési kúpon túl a hangmagasság is számít a dekódolás esetében, és az egyensúly kedvéért az IHK a magas, míg az IIK a mély hangoknál van bajban. Mielőtt azonban áthidalhatatlan problémaként élnénk meg ezt feladatunkban – tehát olyan szituációt találni, ahol a lokalizáció csorbátszenved- Stevens és Newman (1934) amerikai pszichológusok létrehoztak egy olyan kísérletet, mely által sikerült megtalálni azt a jelzőtartományt, ahol átfedés van a két funkció közt, és a lokalizáció pontatlanná válik. A kísérlethez az egyetem tetején rendeztek be egy akár csúszkapályának is nevezhető alkalmatosságot, mely azonban lényegesen kevesebb örömmel szolgáltatott a delikvenseknek. Ők ugyanis három méterrel az épület felett, visszahang mentesen, trónoltak a lehetetlen helyre emelt széken, bekötött szemmel, miközben körülöttük mozogtak a különböző hangforrások. A két kutató és munkatársaik a hallási lokalizációs duplex elméletet kívánták alátámasztani, így bukkantak a 2000-4000 Hz közti tartományra. Kísérletükben visszhangmentes környezetben, tiszta hangokkal érték el a hatást, Ez részünkről annyit jelent, hogy ha komplex hangokkal és visszhangos környezetben reprodukáljuk a kísérletet, a logika szerint erősebb hatást érhetünk el- hiszen ők ezt kiküszöbölték a valid eredmények és bizonyításuk érdekében.

A National Geographic 2011-es cikke szerint a 2000-4000 Hz frekvenciatartományba sorolható a krétacsikorgás is- szituációnk főbb elemei tehát a krétacsikorgatás és annak visszhangjának komplex együttese lesz.

A visszhang a kísérletbe való bevonásával újabb távlatokat nyitunk meg a lokalizáció összezavarása érdekében: érdemes kiküszöbölnünk tehát az elsőbbségi hatást (Wallach et al. 1949), melynek lényege, hogy a lokalizáció szempontjából az első hallott hanginger fog információval szolgálni. Ez olyan esetben „védhető ki", ha a két hang megfelelően kicsi idői távolságra van egymástól. Ez tehát sok apró, gyors krétacsikorgatást és azok visszahangját jelenti.

Ugyan a látásdominanciával – azaz a látott ingerek felfogását feljebb helyezi az agy a hallotténál- egy fokkal jobban megkavarhatnánk a vizsgálati személyünket, például tükrökkel vagy VR eszközzel, de az is elég, ha egy visszahangos környezetben, a tévesztési kúpokat figyelembe véve megfelelő gyorsasággal krétát csikorgatunk, és megkérjük, hogy tartsa csukva a szemeit- esetleg be is kötjük neki, ügyelve a hallójáratok szabadon hagyására. A figyelmet még inkább elterelhetjük, és a megoldás helyességét csökkenthetjük azzal is, ha egy félelmét valósítjuk meg a helyszínen, így a koncentráció nagy része más helyre összpontosulhatna. Nos, bevállalná az olvasó?

kép fforrása: pexels.com

Források:

Atkinson, R. C., Hilgard, E. (2005): Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest: 4. fejezet + 16. fejezet

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett (2007) (szerk.): Általános Pszichológia 1.: Észlelés és figyelem. Budapest: Osiris Kiadó: 9. Fejezet, 10. Fejezet

Stevens, S. S. - Newman, E. B. 1934. The localization of pure tones. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America, 20(11), 593-596.

Wallach, H. - Newman, E. B. - Rosenzweig, M. R. 1949. The precedence effect in sound localization. Journal of Experimental Psychology, 27, 339-368.

Woodworth, R. S. 1938. Experimental psychology. Holt, New York.

https://ng.hu/kultura/2011/11/09/fulsiketito_zajok/?fbclid=IwAR3511hx3xNqkwXxA70NtcwaOlnb6je9gX0vMFYfeVw7knUmXRUq4LV11wU