6 perc olvasási idő (1129 szó)

Utórengés – A kárpát-medencei magyarság küzdelmei a XX. századtól

Trianon. Egy szó, ami egy regénybe se férő fájdalmat hordoz egyeseknek, másoknak semmit sem jelent, sőt, még annál is kevesebbet. Miként változott a magyar társadalom hozzáállása nemzetünk tragédiájához az elmúlt 100 évben? Milyen megpróbáltatások mentén kényszerültek bizonyítani magyarságukat az elmúlt évszázadban?

​A békediktátumról kijelenteni bármit, ma már közel sem vonja a vélemény nyilvánító háta mögé az összmagyarságot, sőt, várhatóan legalább egy réteg mindig lesz, aki mereven, már az előző szóhasználatom miatt is korrigálna "békeszerződésre". Ennek fényében szinte lehetetlen elképzelni, hogy valamikor a két világháború között, ahol csak lehetett, az emberek Nagy-Magyarország igazságát visszhangozva hirdették a revizionizmus legitimitását, olyannyira, hogy a hétköznapi élet lehető legtöbb felületén is ez tükröződött.

A javában polgáriasodó, nemzeti és vallási öntudatú, formálódó társadalom progresszióját törte derékba a II. világháború és az azt követő kommunista hatalomátvétel. A történelemkönyvek szovjetmagasztaló részrehajlósága nem tűrte meg az idő azon szeleteit, melyek ideológiája ellen valók, így a történelemhamisításról ismét bebizonyosodott, hogy mindig az aktuális győztesek írta változat válik minden esetben mérvadóvá. Jelen esetben áthúzva múltunk nemtetsző fejezeteit valósult meg az internacionáléból ismerős sor: "A múltat végképp eltörölni". Ide tartozott a határon túl ragadt magyarság élete is. Ezzel több anyaországi, kommunista vezetés idején felnövekvő generációban alakult ki az a téveszme, hogy a ma idegen államokhoz, de korábban a Magyar Királysághoz tartozó területen élők már nem volnának magyarok. Ahogy egy erdélyi mondás is tartja: "Azért mert a ludat disznóólba zárom, másnap nem fog röfögni". Habár a szocialista vezetés igyekezett távolról kerülni a határon túli magyarság kérdését, a rendszerváltás környékén ez mégis felszínre került. A magát csak "Kárpátok géniuszának" hívó Nicolae Ceauşescu, a Román Szocialista Köztársaság teljhatalmú diktátora, településszisztematizálási tervében számos, többségében vagy teljesen magyar, valamint szászok lakta falvakat tervezett és részben árasztott is el agráripari centrum létrehozása céljából, de nyilvánvalóan a kisebbségek erőszakos asszimilációjára tett kísérletek egyikeként is értelmezendő. Budapesten ekkor közel 50000 tüntető vonult ki a Hősök terére, ami akkor az 56'-os forradalom óta nézve, a legnagyobb spontán szervezett tömegmegmozdulás volt. Válaszul a román vezetés bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust. A diplomáciai kapcsolatok kudarcra voltak ítélve, de ekkor megcsillant a remény, hogy a tudatos, oktatási szintű múlt ignorálás ellenére, nem kevés magyar maradt, aki nem feledte az igazságot. A terv 6500 falvat érintett volna, ha nem indul el Temesvárról a diktátor életét kioltó nagy román forradalom, melynek lényeges apropója, Tőkés László református lelkész rendőri hatalom által elrendelt, de megtagadott áthelyezése volt.

A rendszerváltást követő átmeneti, jogilag nehézkesen szabályzott időszakban számos olyan bűntény történt, főként a fővárosban, melyek tárgyalása akár a mai napig is tart. Ennél anarchikusabb állapot jellemezte a román közéletet. Az 1990 márciusában Marosvásárhelyen bekövetkező Fekete március azon szándékos, magyarok ellen elkövetett és jogilag figyelmen kívül hagyott, kisebbség ellen elkövetett bűntett, mely emberéletet is követelt. Az egyoldalú román támadások a békés tüntetők ellen hatalmas tömegverekedéssé fajult, ahol több száz tüntető sérült meg, vált kisebbség tagja ellen elkövetett uszítás, erőszak, lincselés áldozatává, nemzeti hovatartozásuk miatt. Ez a szám tovább nőhetett volna, ha nem érkeztek volna védelmükre a környező falvak cigánysága. Bármennyire is elgondolkodtató a mai nézeteltérések tükrében, de a magyarságot ott akkor a cigányság mentette meg. Ekkor hangzott el a segítők vezetőjétől Puczi Bélától, mentésük kulcsmondata: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!" Az egyetlen, amit "tettek", hogy magyarok voltak és mertek békésen tüntetni a számukra fontos magyar nyelvű oktatásért. 


A ma Szerbiához tartozó Délvidéken, valamint a többi, akkori Jugoszlávia részét képező, korábban magyar területeken a Délszláv háború veszélyeztette a helyi magyarság életét, akiknek szintén kötelező katonaságot rendeltek el. A történelmi tények ismerete nélkül is abszurd belegondolni, hogy egy olyan háborúban kell szolgálatot teljesíteni, ahol egy olyan államért kell harcolnod, amihez semmi közöd, sőt logikusan hangozhat, hogy a magyarokat rakják az első sorokba, elvégre nem az adott ország nemzetéhez tartozók. Sajnos ez a gyakorlatban, nem csak elméleti szinten valósult meg.


Nem kell ennyire visszaugranunk az időben, hiszen a 2009-ben Szlovákiában még akár 5000 eurós bírságot is lehetett kapni azért, ha valaki magyarul szólal meg. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy Igor Matovic államfő nemrégiben facebook posztban kért bocsánatot a magyarokat ért diszkriminációért, ezzel egy olyan gesztust téve, amire évtizedek óta nem volt példa a kárpát-medencei utódállamok életében. 

​A korábban szintén egy oktatási-nyelvtörvény kapcsán mélyre zuhanó magyar-ukrán kapcsolatok terén is változni látszik a retorika. A nemrégiben hivatalba lépő Volodimir Zelenszkij elnök újévi köszöntőjében magyarul köszöntötte a Kárpátalján élő kisebbséget.

Június 4-én épp úton voltam, amikor egy percre leállt Budapest tömegközlekedése. Amellett, hogy hallgattam az emlékműsort, érdekelt, hogy mások vajon miként élik meg ezt a pillanatot. Volt, aki ahogy meghallotta Trianont, egyből le is szállt. Volt, aki a telefonjába meredve tudomást se vett arról, hogy mi történik, de persze volt, aki csendben hallgatott, arcán hagyva, hogy lefolyjon pár könnycsepp.


100 év elteltével is elmondható, hogy Trianon mindenkinek másként jelent meg az életében. A békediktátum centenáriumán még mindig egy végtelenségbe tartó nemzeti heg izzik sok magyar lelkén, de ennek ellenkezője is elmondható. Legtöbbünk számára egyszerűen adott, hogy magyarok lehetünk, de van, ahol a nyelvtani szabályok megértése nem csak az érettségi csúszó ketteshez kell. Képzeld el, hogy megszólalsz és megáll melletted a rendőr, csekket írni "nyelvhasználat" címszó alatt, de volt idő, amikor egy sötét szobában vertek meg azért, mert nem egy olyan nyelven szólaltál meg, amit rád kényszerítve be akartak olvasztani egy másik nép soraiba. EU barátabb intezkedések révén ugyanez folyik ma is, a többségi románságnak ezzel azt sugallva, hogy államilag hallgatólagosan elfogadott a kisebbségek elleni agitálás, felbujtás, bárminemű bűncselekmény elkövetése. Mi ehhez a forrás? A nemrégiben végbement úz-völgyi temető rongálás, számos magyar tábla megrongálása, a marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetem átnevezése és önálló magyar kar létrehozása körüli, sztrájkig fajuló megmozdulások, valamint június 4-e állami ünneppé tételi szándéka alapvetően szítja a korábbi, 1990-es marosvásárhelyi történésekhez kísértetiesen hasonlóan a nemzetiségek közti ellentéteket. Egy kissé személyesebb példával élve, magam is megtapasztaltam ezt a hangulatot. Amikor egy sepsiszentgyörgyi teremben edzés közben valaki egy másik kulccsal felnyitva a szekrényem ellopta a pénzem és segítséget kértem, csak románul beszéltek hozzám. Szüleim nélkül ellehetetlenült volna a kommunikáció. A rendőrök csak a személyimet kérték, de ahogy meglátták, hogy magyar, kérték a román „bulletint" többször is (a személyi megfelelője) de csak annyit tudtam mondani: Budapest, Budapest (az angol nem segített). Ezután jött egy külön kirendelt magyar nyomozó. A tulajdonos ekkor csak annyit kérdezett pökhendin románul, miután többször megkísérelt provokálni, hogy én tűnjek támadónak: Ki ez, hogy neki magyar rendőrt hoznak?" Habár csak egy kis ideig, de megtapasztaltam testközelből azt a fájdalmat, amit a határon túli magyarság nap mint nap átél: ha magyar vagy, másodrendű vagy.

Sokakban felmerül, hogy mit lehetne tenni? Támadni, felszólalni, vagy tudomást se venni az egészről? Válaszomat az alábbi idézet írja le a legjobban:

„Percre se feledd, hogy testvéred minden magyar, bárhol is éljen."



kép forrása: dunszt.sk

A rendszerváltás árnya a jelenben?- Vajon miért ne...
A tüntetés, mint társadalmi hozadék

Kapcsolódó hozzászólások

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. november 25. szerda