3 perc olvasási idő (583 szó)

„Szerethetek is valakit, meg félhetek is tőle” – Allen kontra Farrow

Közélet és Társadalom

Buzogány Jácint

2021. március 12. péntek

0 hozzászólás

A felszínre törő múltbéli sérelmek forradalmi időszakát élve egy-egy, akár számunkra is rokonszenves, nagyra becsült közszereplő addig nem ismert, leleplezett oldala közmegbotránkozást okoz, miközben valahol bennünk is eltör valamit. Szimpátiánk, bizalmunk megszakad, kialakult képünk fájóan reálissá torzul, és kérdések tömkelege merül fel sokunkban. Miközben próbáljuk megérteni, miként vertek át bennünket, többször kissé elbizonytalanodunk. Tényleg úgy történt minden, ahogy mondják? Nem pusztán egy rosszindulatú karaktergyilkosság mindez? A Woody Allen életének megosztó sarokpontjait új keretek közé helyező Allen kontra Farrow ezek mentén tárja fel a színész-rendező és egykori családja elgondolkodtató életét.

A sorozat egy mesterségesen lecsendesített állóvízbe hajított maroknyi kő, melynek vonatkozása túlmutat egy életközösség tragédiáján. Allen társadalmunk jelentős részét formáló filmjeinek többsége mondhatni már megjelenésekor klasszikussá vált, melyről nemcsak rajongói által éltetett legendáriuma, de a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia Oscar-díjai, valamint a Hollywoodban dolgozó külföldi újságírók szervezete (HFPA) által megítélt Golden Globe is tanúbizonyságot tett. Vitathatatlan, egyben nem hétköznapi munkásságát azonban beárnyalja több magánéleti krízise, melyek a mai napig nem kerültek teljes körű feloldásra. Az elmúlt évek társadalmi küszöbszintváltozásának fényében várható volt, hogy az őt ért zaklatási vádak és nevelt lányával való házassága tüzetesebb górcső alá kerül, mint a 2000-es évek előtt.

A 4 részre bontott dokumentumfilm a címszereplők sajátosan együtt töltött idejét vezeti fel, majd elemzi annak meghatározó elemeit Mia Farrow-val, fogadott és biológiai gyermekeivel, valamint a családhoz közel állókkal. Allen az eddig megjelent részekben személyesen nem, de tavaly kiadott „Apropos of Nothing" című önéletrajzi irományának hangoskönyvváltozatán keresztül jelenik meg a korabeli bensőséges felvételek mellett, így járulva hozzá közvetetten a történtek feltérképezéséhez. Amellett, hogy kezdetben a gyermekek iránti hidegségét levetkőző fejlődéstörténet elevenedik meg, az évtizedek során felgyülemlett belső feszültsége szakaszosan kerül felszínre, minél tovább kímélve az objektivitást. A feldolgozás lépésről lépésre halad Farrow családtörténetével, találkozásuktól filmbe illő, „villanykapcsolgatással jelző" románcukon át a katartikusnak érezhető közös örökbefogadásig, ami önmagában egy rövidre zárható sikertörténet is lehetne az addig agglegényéletéhez makacsul ragaszkodó Allen szemszögéből. Azonban az ezt követő időszak, melyben a korábban alig felfedezhető apai fókusza hangsúlyossá válik, majd egy gyermeke irányában kizárólagossá és toxikussá, fokozatosan ébreszti rá környezetében lévőket, hogy megnyilvánulásai túlmutathatnak az egyszerű szülői gondoskodás szintjén.

Enter your text here ...

Mia Farrow és Woody Allen közös fiukkal, Satchel (később Ronan) Farrow-val. Allen karján örökbefogadott lányuk, Dylan Farrow (kép forrása: theguardian.com)

Annak ellenére, hogy a drámai fokozás karakteres, rendezői eszközök nélkül is számos felismerés keríti magába a nézőt, mialatt nagy horderejű kérdések sora merül fel: Lehetséges, hogy egy sokak által felfedezni vélt abúzus az elkövető számára nem bír szexuális indítékkal? Valóban létezhet még a legártatlanabbnak tűnő, milliók számára sokat jelentő művésznek is olyan oldala, melynél teljesen elhalványul az élet és a színjáték közti határvonal? Bírhat egy általa játszott szerep életéből merített inspirációval, amivel észrevétlenül elfogadhatóbbá igyekezett tenni évtizedek alatt a társadalmilag sokáig nehezen emészthető szélsőségeket, jelen esetben a korkülönbség mértékét? Képes lennék elhinni mindazt, amit látok, szemben azzal, amit akár teljesen elképzelhetőnek hittem?

Lehetetlen volt összeesküvés-elméletre gyanakodni, miközben a beszámolókat figyeltem. Megtört, hosszú évek ellenszelét, megvetését átvészelő, fáradt arcok meredtek a kamerába, sokszor magukat hibáztatva mindazért, amit akaratlanul átélhettek. Ennyi év távlatában egy meglehetősen megkésett társadalmi számonkérés másképp lenne precedens értékű, mint a 90-es években, azonban mégis jelentőségteli volna. Túl azon, hogy közel 50 év filmjei kapnának több ponton más színezetet, ezek társadalomra gyakorolt hatásait is alapjaiban rengetné meg, és mutatná intő példaként, hogy a mindenkori társadalmi normáink időnként kritikus átgondolására szorulnak.

kiemelt kép forrása: David Mcgough / DMI / The LIFE Picture Collection via Getty Images