2 perc olvasási idő (487 szó)

Korona, karantén, pánik, avagy a kedvesség és az udvariasság végórái?

Rohanó világban élünk, amelyben olyan alapvető emberi értékek és tulajdonságok, mint az udvariasság, a kedvesség, vagy éppen a figyelmesség kiveszőben vannak. Bár a vírus lassítja társadalmunk buzgó, kíméletlen tempóban mozgó fogaskerekeit, ez nem párosul a fentebb felsorolt tulajdonságok reneszánszával, sőt éppen ellenkezőleg. Szemben állunk egy krízissel, amely új helyzetet, új kihívásokat teremtett, miközben amolyan magyar sajátosságként a megoldás az, hogy nem oldunk meg semmit. Jól van az úgy, ha fejetlenség van, addig sem a simliskedéssel törődnek. Azonban ez a káosz bizonytalanságot szül, a bizonytalanság pánikot, a pánik következtében pedig tovább mélyülnek a társadalomban meglévő szakadékok, az emberek befordulnak, az emberség pedig fokozatosan elenyész.

Az ember társas lény. Szükségünk van kapcsolatokra, interakciókra, arra, hogy valakivel megoszthassuk gondolataink, fájdalmunk, örömünk, bánatunk független attól, hogy miben hiszünk, milyen a bőrszínünk, hol élünk, mivel foglalkozunk, kihez vonzódunk. Emberek vagyunk. Mindenkinek jól esik egy kedves szó, egy ölelés, egy jókor elhintett bók, dicséret, egy kis odafigyelés. Sajnos azonban ezek egyre ritkábbak, a vírushelyzet következtében kialakult hisztéria és pánik pedig csak rátesz egy lapáttal. Szépen átveszi a törődés és figyelmesség helyét az önzés, a törtetés, a gőg, az egoizmus, mások eltiprása, a gorombaság, hidegség. Minap éppen bevásárlásom vége fele jártam, amikor is a sorban mögöttem álló hölgy a futószalagra való pakolás közben leejtette a megvásárolni kívánt termékeinek egy részét. Neveltetésemnek köszönhetően automatikus mód lehajoltam fölvenni a földre hullott tételeket, azonban ekkor jött az amire nem számítottam. A hölgy éktelen haraggal rámmordult hogy hagyjam ott, még véletlenül se merjek hozzányúlni az ő dolgaihoz. Pandémia van, távolságtartás van, nem árt az elővigyázatosság. Talán én cselekedtem rosszul, hogy nem adtam fel a fejemben suttogó kis démonok elleni harcot, akik minduntalan arra bíztattak, hagyjam majd összeszedi magának.Érthető a reakció tárgya, de annak módja aligha. Félünk, rettegünk miközben kifordulunk magunkból... Szintén velem történt, szintén vásárlás közben, nagyjából egy hete, hogy haladok szépen egyenletes tempóban a sorok között bevásárlókocsimmal, amikor is utamat egy raklapnyi árú szegte leszűkítve ezzel a közlekedési területet. A szemből érkező úr lelassított, hogy elengedjen, mire én ahogy illik egy hangos köszönömmel reagáltam. Mit várna az ember ilyenkor válaszul? Talán egy „szívesent", vagy egy „nincs mit", vagy igazából a mai világban már semmit, mert maga a gesztus is, hogy előzékeny volt már pozitív. Azonban azt semmiképp, hogy miközben elhaladok mellette, egy fél hangos „haladjál már" elejtésével búcsúzik tőlem. Félünk, rettegünk, kifordulunk magunkból, türelmetlenek vagyunk.

Hova vezet ez az út? Hol van ennek a vége? Van egyáltalán? Ez most két eset volt, amit én éltem meg, de hasonlók megtörténnek mindennap másokkal is és biztos vagyok benne, hogy veled is kedves olvasó. Nem jó ez így, nem szabadna, hogy így legyen. Tanuljunk meg újra odafigyelni egymásra, nyugodjunk meg, hozzuk vissza a kedvesség intézményét, kezeljük egymást emberként. Ez az út vezet egy jobb világ felé, egy olyan felé, amelyet szívesen hagyunk örökül gyermekeinknek. Mutassunk példát, szálljunk szembe a gorombasággal és csak azért is legyünk mások, divatot így lehet teremteni.



(kép forrása: pixabay.com)

Történelmi adománygyűjtés az InDaHouse-nál!
Hogyan is áll a digitális oktatás? - az Ablak a pa...

Kapcsolódó hozzászólások

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. május 28. csütörtök