A rendszerváltás árnya a jelenben?- Vajon miért nem valósult meg a sikeres állampolgári nevelés? - 2.rész
Gondolkodtál már azon mennyit ér a szavazatod? Ismered a demokrácia értékeit? Van önálló véleményed egyes hétköznapi problémákat illetően? Ezeknek az egyszerűnek tűnő, ám annál jelentősebb kérdéseknek a megválaszolásához a társadalom tagjainak részesülnie kell egyfajta nevelésben, melyet demokratikus állampolgári nevelésként könyvelhetünk el. Cikksorozatomban megtudhatjátok, hogyan alakult a demokratikus állampolgári nevelés, a szocializációs ágensek függvényében 1989 óta Magyarországon.
Az írásom első részéből kiderült mi is az állampolgári nevelés, illetve, hogy milyen történelmi hagyatékok maradtak a társadalomra, meghatározva ezzel az élet számos szegmensét.
A második részben kísérletet teszek a Kádár-korszak politikai nevelésre irányuló törekvéseit bemutatni, leginkább az iskola tekintetében.A későbbiekben látni fogjuk, hogy ennek ismerete azért létfontosságú, mert az ekkor megélt szocializációs mechanizmusok egyrészt továbböröklődtek a rendszerváltás után közvetlenül is, másrészt pedig ijesztő párhuzamokat lehet vonni a későbbiekben a NER rendszerével.
Hogyan hatott az iskola?
Szabó Ildikó két különböző szocializációs modellt határozott meg: a Kádár-korszak a „revolutív szocializáció"[1] iskola példája, mely (szemben az evolutív modellel), megszakítottságon alapszik, és nem egymásra épülő szocializációs mechanizmusok határozzák meg. A revolutív modell célja a szocialista embertípus kinevelése volt, melyhez az ágensek is kiváló táptalajként szolgáltak.
Az állampolgári nevelés szempontjából talán a legjelentősebb ágens, az iskola is relevánsan szolgálta funkcióját, azaz a felülről lefelé, a különböző intézményrendszereken keresztül zajló szocializáció megteremtését. A korszakban az iskola legfőbb funkciója, hogy a politikai rendszerhez hű polgárokat neveljen, az ideológiai tartalmak segítségével, autonómiájukról leszoktatva a társadalmat.
Változatos eszközrendszerrel, hierarchikus felépítése révén valósítja meg a politikai vezetés állampolgári nevelésre irányuló törekvéseit. Ennek egyik lehetősége a rejtett tanterv megszületése volt, mely „olyan értékrendet és magatartást képviselt, amely a boldog családot, a kisember nem harcos, hanem lassan gyarapodó, csöndben boldoguló életét tartotta követendőnek, amely nem várta el az állandó politikai aktivitást és állásfoglalást."[2]
Érdekes, hogy az alsós olvasókönyvek tartalmaznak összefüggő leírásokat a jelenre vonatkozóan a legrészletesebben, hiszen ekkor még a bizalom jellemzi a gyermekek iskolához való viszonyát leginkább. Ugyanakkor egy kissé utópikus társadalom látszatát keltik a leírások, melyben a „preferált magatartások a konformitás és engedelmesség eszményét közvetítik, nincsenek hatalmi viszonyok és konfliktusok, tökéletes felnőttek vannak, akiknek mindig igazuk van a gyerekekkel szemben."[3]
Az iskola szoros interakcióban volt az ifjúsági szervezetekkel, melyek az iskolai elmélet gyakorlati megvalósulását példázzák. Három fő szervezet határozta meg a korszakot: a kisdobosok, az úttörők és a KISZ. Iskolai osztályok alapján szervezték ezeket, és ezen keresztül a tanárok jutalmazni és fenyegetni tudtak. Az állampolgári nevelés célja tulajdonképpen a szocialista értékek átadásával jelentett egyet, mely jól tükröződik a kisdobosok és úttörők pontjaiban: „hazafiság és internacionalizmus elfogadása", „védi a vörös nyakkendő becsületét", vagy például „gyarapítja és védi a szocialista társadalom értékeit".[4]
Mit adott a családi színtér?
Az állampolgári nevelés szempontjából összességében az iskolai nevelés nem hatott pozitívan a Kádár-korszakban, ha demokratikus aspektusból vizsgálódunk. Fontos hangsúlyozni, hogy a családi színtér, a szülők által képviselt magatartás sem hozta közelebb a politikát az egyénekhez.
A szülők magatartásában a konfliktuskerülő attitűd vált meghatározóvá a politikához való viszonyulást tekintve. Ennek oka egyrészt a történelmi hagyományokban rejlik: a nyugati társadalmakkal ellentétben a magyar társadalomban nem alakult ki élményérzet a politikai részvételhez kötődően, nem érezték azt az emberek, hogy joguk és képességük lenne az események befolyásolására. Jól bizonyítja ezt néhány nyilatkozat is az 1970-es évekből: „mindig voltak kicsik és nagyok: a kicsik dolgoznak, a nagyok politizálnak" vagy a „politikában mindig van hamisság".[6]
A konfliktuskerülés másik oka a politikai rendszer szellemiségében keresendő, melyet az „aki nincs ellenünk, az velünk van elv" nagyban meghatároz. Ennek következtében a család a politikai konfliktusok elkerülésére a legjobb stratégiának azt vélte, ha kizárnak bármiféle politikai tartalmat a család életéből, és megőrzik a családi szféra autonómiáját. A véleményalkotást a politikai semlegesség határozta meg, és ez nyomta rá a bélyegét a felnövekvő generáció magatartására is. A gyakorlatban ez a fiatalok politikai részvételének alacsony voltához, és a kritikai gondolkodás kifejlettségének hiányához vezetett.
A Kádár-korszak politikai szocializációja olyan sebeket ejtett a társadalom gondolkodásában, hogy az idő múlásával ezen hatásoknak bár gyengülnie kellett volna, még inkább felerősödnek. Találkozhatunk a későbbiekben vajon a rejtett tanterv fogalmával? Jellemző lesz a politikai szkepticizmus és a politikai események, történések iránti közöny demokratikus keretek között is? Tarts velem, és a következő részből megtudhatod!
[1] Szabó Ildikó (2000): A pártállam gyermekei. Budapest, Új Mandátum Kiadó. 28. o
[2] Fenyő D. György (2017): Homo politicus – homo pedagogicus. Az iskola és a politika. Új Pedagógiai Szemle, 67. évf. 9-10. szám. 97.o
[3] Szabó Ildikó: (1991): Az ember államosítása. Budapest, Tekintet Alapítvány kiadásában. 67. o.
[4] Takács Róbert (2012): Partnerség és elidegenedés – a Kádár sajtó-és tájékoztatáspolitika íve. Múltunk, 57.évf. 2. szám, 118.o.
[6] Csákó Mihály – Murányi István – Sik Domonkos – Szabó Ildikó (2010): A családi politikai szocializáció – konceptuális keretek. Kézirat. OTKA K78578:1 Műhelyvita. 8. o