5 perc olvasási idő (955 szó)

Legyen Szegeden is Pride!

Felkiáltójel a kérdőjel helyett, mert megtanultuk, hogy ha egy cím kérdésként van megfogalmazva, arra a válasz a cikkben mindig nemleges lesz. (Ez eléggé felgyorsítja a napi hírolvasás folyamatát.)

Pécsen már komolyan fontolgatják a kérdést, Szegeden egyelőre csak egy Google-kérdőív formájában létezik, igen előrelátó módon 2021 nyaráról érdeklődve. Mellette az illusztráción szivárványzászlók közt ücsörgő fiatalok a Kossuth téren, az ötvenhatos emlékmű medencéje mellett, rajta a bibliai idézet első szavával: üldöztetünk. Annyira tökéletes metafora, hogy kezdem úgy érezni, az én szavaimra itt semmi szükség. Novemberig van idő kitölteni, de ebben a hónapban megfogadtam, hogy semmit sem halogatok.

Érdekelt, hogy ezzel a gyülekezéshez való alapvető jogukat kérik szépen-alázatosan tőlünk, önként alávetve magukat mindannyiunk internalizált homofóbiájának, vagy szimplán az érdeklődést mérik fel. Ez nem derül ki egyértelműen a kérdésekből – de azért érezzük, hogy ezúttal a kettő majdnem ugyanaz. Ha elegen nyomunk rá az "éntőlem csináljatok, amit akarok" jellegű válaszokra, akkor megvalósítják, de ha kicsit is kellemetlen az ügy számunkra, akkor felejtsük el, meg se szólaltak, a világért sem akarják megzavarni nyugalmunkat. Holott még a kérdőív leírásában is szerepel, hogy a Pride eleinte ennek tökéletes ellentéte volt. Holott nálunk jobb helyeken két válaszlehetőség létezne: igen vagy nekem mindegy.

Nem reklámozták túlságosan a felmérést – bár ki tudja, mi lesz novemberig –, és valószínűleg ők sem tudják, hány főre számíthatnak. A felszínes régi klisé szerint az emberiség egytizede nem cisznemű hetero. Eszerint tizenhatezer szegedi lakos, plusz minden külső támogatójuk fog ott leszekkel reagálni a meghirdetett Facebook-eseményre. Ezt a számot viszont senki nem gondolhatja komolyan. (Az Európai Bizottság szerint a magyarok 96%-ának van klímaszorongása, mégsem láttam százötvenháromezer főt a szegedi klímatüntetéseken.) És nem csak azokat kell levonni ebből a számból, akik épp nem érnek majd rá, vagy nem vállalják fel magukat, vagy elvből elutasítják a nyugaton már elüzletiesedett, turistalátványossággá vált Pride-rendezvényeket.

Akinek elég fontos a részvétel, az eddig is fel tudott utazni a pestire, ami nagyszabásúbb, igazibb, ismerős. Ami elég nagy és távoli ahhoz, hogy csak egy arc legyen a tömegben, ha egyelőre ezt érzi biztonságosnak. Hasonlítsuk ezt össze azzal a képpel, ahogy pár tucatnyi felvonuló igyekszik a létezését bizonygatni a Kárász utca pár száz méterén (esetleg vegyük hozzá az eshetőséget, hogy a szegedi rendezvényt egyenesen rászervezik a pesti napjára), és nem nehéz kitalálni, melyik mellett teszi le mindenki a voksát.

Mondani sem kell, hogy egy várakozásokat alulmúló, félresikerült rendezvény hírére hányan fognak kárörvendően rászállni. Mennyivel jobban jönne ki a szegedi LMBT közösség, ha a felvonulás olcsó duplikálása helyett inkább találkozókat, workshopokat, könyvajánlókat és filmvetítéseket szervezne azon a héten – ahogy vidéki városokban eddig is bevett szokás volt. Aznap pedig esetleg csoportos felutazást szervezhetnének Budapestre az érdeklődőknek. Annyi más kihívás volna, amibe érdemesebb volna belefektetni erőforrásaikat, mint egy ilyen küzdelem megvívásába…

Másrészt viszont mindez egyáltalán nem lényeges.

Van ez a dokumentumfilm, Besence Open a címe. Egy ormánsági falu területére megépített teniszpálya történetét meséli el. A legtipikusabb elmaradott roma falut képzeld el: az alapvető lakhatási feltételek alig biztosítottak, a munkanélküliség az egekben – a település közepén pedig egy teniszpálya. Tehetnek ők arról, hogy csak erre nyerték el az uniós pályázatot? A lakosok egy hosszú montázs során birtokba is veszik a pályát, a tenisz hamarosan elsőszámú elfoglaltsággá, a pálya közösségi térré válik. Azt várnánk, hogy a történet tucatnyi kis mezítlábas Federer kinevelését meséli el, de a film végén kiderül: a hirtelen jött lelkesedés hamarosan lecsengett, a falubeliek egyre kevesebbszer jártak el játszani, és nemhogy profi szintre nem léptek tovább, már hobbiként is alig-alig űzték. De mielőtt még létválságba eshettünk volna mindennek hiábavalósága felett, a filmet levetítő tanárunk ezt annyival kommentálta: végre volt mit megunniuk az ott lakóknak. Ebben a nyomorúságos, ingerszegény világban végre megtapasztalhatták azt az alapvető emberi élményt, amikor pár hétre belemélyedünk egy hobbiba, aztán többé felé se nézünk. A projekt nem bukott el – miért ne mondhatnánk, hogy pár teniszmeccsen kívül nem volt további célja?

És szerintem ezt a tanulságot kiterjeszthetjük a világon bármire. Túlságosan rászabjuk a világunkat arra a mércére, hogy mibe éri meg belekezdeni, a szó leganyagiasabb értelmében: csak akkor van értelme bárminek, ha tökéletesen kitervelt, ha a fedezeti pontot meghaladja, ha mérhető számokban hozzáad valamit az életünkhöz. Pedig mindenkinek alapvető joga, hogy néha jól elcsesszen dolgokat.

Persze ha egy illiberális országban élsz elnyomott kisebbségként, akkor ez a méricskélés nem csak a fejedben létezik. A hibák elkövetése itt nem jog, hanem privilégium, ami neked sosem adatik meg. A világ elvárja tőled, hogy minden adott pillanatban küzdj a létjogosultságodért. Hogy minden lépésed taktikusan megtervezd, hogy egy kalandfilm főhősének ügyességével játszd ki a rendszert, de azért tiszteld a szabályokat, mindent tűrj, mindenre mosolyogj, és a végsőkig tartsd be a kulturált vita szabályait olyanokkal szemben, akik az alapvető létjogodat kérdőjelezik meg. Hogy maradj normális, a szónak olyan értelmében, amit a hozzád hasonlóak sohasem definiálhattak. Hogy mindent tökéletesen csinálj, hiszen bár ezt sosem kérted, minden tetted egy egész közösséget reprezentál. Hogy csak úgy, a saját kedvedért nem szervezhetsz felvonulást – helyette kérd szépen olyanok véleményét, akiknek nagy részét nem is érinti a téma.

És mondhatjuk, hogy mégis csak egy tüntetésről beszélünk, aminek az értelmét a résztvevők száma adja. Más szemszögből viszont nem egy tüntetést látok, csak egy civil szervezetet, akik szeretnének egy programot saját maguknak meg az érdeklődőknek, és nagyjából ennyi. Nem minden önszerveződésnek kell megváltania a világot. Pláne nem akkor, ha a komolyabb célokat rábízhatja budapesti nagytestvérére. És nem az a szabad ország, ahol még nem tiltották be a Pride felvonulást, hanem ahol bátran lehet egy tökéletlent is szervezni, mert nem kell azt számolgatni, megéri-e.

2021 nyara messze van még. Mondanám, hogy örülni fogok annak, ha a helyi közösség tud szervezni egy, az országosnál mindenképp kisebb, családiasabb, talán esetlenebb, de igazán Szegedre szabott Pride-ot. De nálunk jobb helyeken a legkevésbé sem számít, hogy egy külsős mit gondol.

képek forrása: pexels.com


A virtuális tér és a Z generáció találkozása
A koronavírus és a migráció mekkája: a post-truth ...
 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. április 06. hétfő