5 perc olvasási idő (1097 szó)

Alapjövedelmet? Miért ne?

„Alapjövedelmet!" – szól a Párbeszéd kampánya (amely pártban Karácsony Gergelyt, Budapest főpolgármesterét épp társelnökké választották, csak hogy pozícionáljunk). Valójában ez a kampány már 2015 óta fut, és a párt programjának szerves részét képezi, mondhatni, ez gazdaságpolitikai elképzeléseik alappillére. De nem ők az egyetlenek, akik az alapjövedelem kérdését feszegették az elmúlt időszakban – a koronavírus-válságra tekintettel nem kevés szakértő és politikus szerint indokolt lenne (vagy lett volna) a bevezetése. Na de mi lehet az oka, hogy a koncepció ilyen népszerűséget nyer itthon és külföldön? Vajon a kerítés is kolbászból van? Három részes elemző cikkem második felvonásában erre keresem a választ.

Miért jutott eszébe bárkinek is az alapjövedelem koncepciója? Ha eltekintünk attól a (vélt vagy valós) sztereotípiától, hogy a nép intézményesíteni akarná az „ingyen pénzt", akkor két fő okot fedezhetünk fel: az egyik a technológia, és különösen a mesterséges intelligencia fejlődése (ld. az egyik korábbi cikkemet), amely növekvő gazdasági hatékonysága miatt számos munkahelyet „elvehet" az emberektől. Miből éljenek az emberek, ha nincs munkájuk? Az egyik felvetett opció az alapjövedelem. Az UBI fogantatásának másik pillanatai a gazdasági válságok (ld. koronavírus), amelyben szintén emberek tömegei veszítik el a munkájukat, és maradnak jövedelem nélkül. Itthon ezt a problémát állami munkahelyteremtéssel oldották meg (pl. közmunkaprogram, tartalékos katonaság), de sokan kifogásolták ezt a „munkaalapú" megközelítést, mert szerintük gazdaságilag veszteséges, és egy ideiglenes alapjövedelem bevezetését pártolták. A vita gazdasági vonzataiba csupán érintőlegesen szeretnék belemenni (többek között azért, mert a saját szakértelmem is korlátozott ebben a kérdésben), inkább etikai szempontok mentén kezdeném meg az alapjövedelemmel szembeni ellenérvek felsorakoztatását e konkrét példán keresztül.

„(A)ki nem akar dolgozni, ne is egyék." (2Thessz 3,10). Sokkal többről van itt szó, mint a Biblia egyik igeverse; sőt többről, mint egy magyar szállóige – ez a társadalom jelentős részének közös felfogása. Nem csupán Magyarországon, de mindenhol. Modern szemmel talán már „idejét múltnak" tűnik a gondolat (már akinek, nekem például nem, de ezt az olvasóra bíznám), kialakulásának viszont nagyon is valós és praktikus okai vannak. Míg az önellátásban szükségszerű volt, hogy mindenki a maga földjét művelje, és a maga kenyerét süsse, addig a szabadversenyes kapitalizmusban a munkások tömegei tarották fenn a gazdasági fejlődést. Abban a modern világban pedig, ahol az állam szociális hálót épített ki, és ahol központi értékké vált a társadalmi szolidaritás, sokan elvárásnak tartják, hogy mindenki „vegye ki a maga részét a közös munkában". Felmerülhet a kérdés, hogy miért adózzak én (általános E/1) azért, hogy „ingyenélőket" tartsanak el az én munkámból.

Ha viszont a történelmi (különösen a kapitalista) berögződéseinket elengedjük, akár úgy is érvelhetnénk, hogy az emberek mindentől eltekintve felelősek egymásért, és mindenkinek személyéből fakadóan joga van arra, hogy ne éhezzen, és ezt joga van elvárni a társadalomtól is. Ne feledjük el, hogy – bár a mindenkori politika szereti ezt hangoztatni – a munkaerőpiac nem mindig biztosít helyet mindenkinek, aki dolgozni akar. Van, aki régebben lemaradt az oktatásban, és képzetlensége miatt nem képes elhelyezkedni. A fővárosban ugyan könnyen elcsíphet egy raktáros vagy egy mekis munkát, de egy olyan vidéki falun már annál nehezebben, ahol a környező kisvárosig is nehézkesen tud buszjegyet szerezni. Ha mindenkinek lenne alapjövedelme, a munkavállalás ehhez hasonló akadályai elhárulnának.

De ha már rendelkezik az alapvető életfeltételekkel, miért is menjen dolgozni? A városban, ahol pl. a Párbeszéd által felkínált 100 ezer forint vajmi kevés az igényelt jólét fenntartásához, ez nem olyan súlyos kérdés. A centrum és perem közti szakadék azonban itt is jelen van – egy elszigetelt faluban élő munkanélküli saját tulajdonú vályog- vagy kőházában dőzsölhetne ennyi pénzből ahhoz képest, mintha alapjövedelem nélkül, alkalmi (akár fekete) munkákból élne. A leszakadt régiókban nehezebben elérhető az oktatás és a munka, ennek megfelelően a munkamorál sem olyan, mint a centrumrégiókban, vagy akár nyugaton. Aki nehezen fér hozzá a munkához (vagy éppen nem is szokott hozzá), nem azért jár munkába, mert generációkon keresztül ezt a mintát látta, és az élete természetes része – pusztán azért, hogy ne éhezzen. Ha mindenki a létminimumot biztosító alapjövedelemhez jutna, vajon nem dolgozna-e kevesebbet? És mi történne, ha adott térségekben a munkakerülő életforma általánossá válna? Vajon nem tovább növelné a leszakadást mind anyagi, mind kulturális értelemben?

Végül szólnék pár szót az inflációról. Vajon nem indulna-e meg hatalmas infláció, ha az embereknek több pénze lenne? Hiszen ha nagyobb a kereslet a különböző piacokon, úgy belátható, hogy a kínálati oldalról áremelések történnének. Az alapjövedelem-pártiaktól általam olvasott legkorrektebb érvelés a következő: nem következne be számottevő infláció, hiszen az alapjövedelmet nem pénzteremtéssel, hanem újraelosztással biztosítanánk, ezáltal nem kerülne több pénz a „rendszerbe". Ez jól is hangzik, de némi gondolkodással az ember közgázdiploma nélkül is láthatja, hogy a kérdés ennél összetettebb. Ez az állítás csupán azt bizonyítja, hogy nem történne általános infláció, vagyis nem emelkedne meg minden egyes termék ára az árupiacon.

Gondoljunk bele: a kényér ára például csak annyiban növekedne, amennyiben az emberek eddig nem tudtak olyan mennyiségű kenyeret venni, amire szükségük van – pusztán attól, hogy több pénzük van, nem fognak jelentősen több kenyeret venni. A kenyér, mint alapvető élelmiszer esetén az infláció tehát azzal lenne arányban, hogy hány éhező ember fér hozzá az alapjövedelem segítségével a kellő mennyiségű élelemhez. Az éhezés tehát valószínűleg csökkenne, bár az átlagember érezne némi drágulást – vagyis mindenki felad egy kicsit azért, hogy mindenkinek legyen egy kicsi. (Ha eltekintünk a dolog marxista visszhangjától, ezt a kijelentést akár szerethetjük is.) Az infláció olyan termékek esetén lehetne inkább jelentős, amihez eddig jelentős embertömegek nem fértek hozzá, és az alapjövedelem miatt már lenne rá pénzük. Példának tudnám hozni mondjuk az alsóbb kategóriás személygépjárműveket (autókat), amiknek az ára viszont jelentősen megnövekedne, mert a kereslet is jelentősen nőtt. Ha az előbbi két példából táplálkozunk, arra a(z egyébként ingatag lábakon álló) következtetésre juthatunk, hogy minél kevesebb ember fért hozzá egy termékhez, az infláció annál jelentősebb lenne, vagyis minél inkább jóléti termékről van szó, annál kisebb eséllyel férhetnénk hozzá az UBI bevezetése után. Következtetés: az alapjövedelem csökkentené az alapvető létszükségletek hiányát, de nem változtatná, vagy akár növelné(!) a jóléti különbséget ember és ember között. (Közgázos szerkesztőtársaim vagy olvasóim kommentjeit szeretettel várom.)

Összefoglalva tehát az alapjövedelem – elismerésre méltó előnyei mellett – számos etikai és gazdasági kérdést is felvet. Morális-etikai szempontból felmerül annak a veszélye, hogy a napról napra dolgozó, küszködő társadalom olyan embereket cipel el a hátán, akik lehetőségeikhez mérten sem tesznek hozzá a közös fejlődéshez; ezáltal sérül az „egy mindenkiért, mindenki egyért" elve, és az egész társadalmi együttműködés megkérdőjeleződhet. Ez egy olyan súlyos kérdés, amely mellett semmiképp sem mehetünk el. A másik az infláció veszélye, amely azt a kockázatot hordozza magában, hogy – bár csökkenti az éhezést és a mélyszegénységet – de növeli az egyenlőtlenségeket. Az érvek és ellenérvek tengerében kompromisszumra juthatunk valahogyan? Ez nézzük meg legközelebb a végső, harmadik felvonásban.

 kép forrása: unsplash.com


HATÁRTALAN HATÁS - KIEMELKEDŐ PROJEKTTERMÉKEK AZ E...
Amerika jövője a legfelsőbb bíróság kezében?

Kapcsolódó hozzászólások

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2024. március 28. csütörtök