A modern Európa puskaporos hordója - Kalinyingrád és a Suwalski- folyosó geopolitikája
Oroszország legnyugatibb része Kalinyingrád egy orosz enklávé, mely a Kelet-Poroszországi térségben helyezkedik el. Az enklávé jelentőségét a földrajzi elhelyezkedésében kell keresnünk. A terület közigazgatási szintje megye, melyet északról és keletről Litvánia, délről Lengyelország nyugatról pedig a Balti-tenger határolja. Lengyelország és Litvánia egy rövid, légvonalban 104 km-es határon osztozik. Ezt a geopolitikai szakirodalom Suwalski folyosónak hívja. A lengyel, orosz, litván hármashatártól dél-keletre fekszik Fehéroroszország, mely tagja az Oroszország által működtetett CSTO-nek (Collective Security Treaty Organisation - Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete) és a C.I.S.-nek (Commonwealth of Independent States- Független Államok Közössége). Kalinyingrád geostratégiai fontossága abban rejlik, hogy „porszem a gépezetben-ként" beékelődött az Európai Unió és a NATO határai mögé, ezzel komoly biztonsági kockázatot okozva a nyugati katonai blokknak. Ez a rövid határvonal választja el szárazföldön a balti államokat a szövetségeseiktől.
Látható, hogy a Suwalski folyosó komoly biztonságpolitikai kockázatot jelent a balti államokra nézve. Ha Oroszország elfoglalná és ellenőrzése alá vonná, úgy könnyedén izolálhatná a Balti országokat. Egyértelműnek tűnik, hogy Észtország, Lettország és Litvánia együttes ereje sem tudná pár napnál tovább védeni az említett régiót. Itt hozzátenném, hogy a Baltikumban nem csak „nemzeti" haderők vannak jelen, hanem a NATO tagállamok által a térségben állomásoztatott jelentős számú katonai kontingens is. Ha ezeket bekerítenék az orosz hadsereg egységei, úgy utánpótlás és katonai segítség nélkül könnyedén felmorzsolódnának. Nem szeretném elvitatni a tényt, hogy Kalinyingrád nyugatról tengerrel határolt, egyfajta kapu a Balti-tengerre. Oroszország szempontjából azonban ez gyenge vígasz, mivel a tény, hogy Lengyelország, Dánia, Németország és Norvégia mind NATO tagállamok, és rendelkeznek balti-tengeri kikötőkkel. Ez jelentősen körülményessé teszi Oroszország kijutását a Skagerrak szoroson keresztül az Északi- tengerre és onnan az Atlanti- Óceánra. Ha azonban ki is jutna a Brit Királyi Haditengerészet flottájával találná szembe magát. Ez nem járható útja az orosz vezetésnek.
Visszatérve a Suwalski folyosóra, a kétezertízes évek második felében Oroszország egy addig tőle szokatlan hibrid hadviselésbe kezdett, gondolva itt a kelet-ukrajnai konfliktusra. Itt azonban leszögezném, hogy egy Kelet-Ukrajnához és a Krímhez hasonló eset megtörténése valószínűtlen. Két ok is igazolhatja a felvetésem bizonyságát. Az első ok az, hogy a fentiekben taglalt fiktív, feltételezett konfliktus alapjaiban más, mint a Kelet-Ukrajnában fennálló helyzet. Ukrajna ugyanis a NATO biztonsági szféráján kívül esik, így ott Oroszország könnyedén megszervezhette a szakadár államok, Luhanszk és Donyeck fegyver és muníció ellátását. Ukrajna nem tagja a NATO-nak, így az nem is számíthatott a támogatására. Ha azonban a Balti államok valamelyikét vagy Lengyelországot érné orosz támadás, ott már nem volna kérdés, a NATO, ahogy azt az alapszabálya is kimondja együtt szállna szembe az agresszorral. A második indok, hogy a térségben fekvő Fehéroroszország korántsem bizonyult szikla szilárd szövetségesnek a közelmúltban. Az 1994-től hatalmon levő Alekszandr Lukasenko az elmúlt években igyekezett bővíteni mozgásterét és biztosítani a fehérorosz szuverenitást. Az is kérdéses, mint egy „szuverén" ország vezetője hajlandó lenne e közvetlen a határai mellett létrejövő konfliktusban részt venni és nyílt háborúba bocsátkozni az Észak Atlanti Szerződés Szervezetével.
Oroszország és a NATO is komolyan veszi a régió stratégiai fontosságát és annak kockázatait, ezért mindkét fél igyekszik katonai jelenlétét növelni a térségben, valamint specifikus hadgyakorlatokkal („Zapad 2017", „Saber Strike 2018") megmutatni: „Eddig és ne tovább!"
kép forrása: https://eurasiangeopolitics.com
