6 perc olvasási idő (1289 szó)

Önkéntesség Spanyolországban 1. rész - Kezdetek

Ködös, hűvös, októberi hajnal. A vonat kihalt és rideg. A párás ablak üvegén keresztül még ismerős szemek integetnek felém. Rikoltó sípolás, záródnak az ajtók. Arrébb úszik az állomás, majd Szombathely fényei is. Kint teljes sötétség, csak homályos tükörképem ismerős – már amennyire azonosítani tudom magam egy óra alvás után. A közeli kijelzőn viszont élesen vibrál a végállomás: Sopron. De ez csak az első lépés – nekem már egészen máshol jár az eszem. A tényleges úti cél: Valencia.

Jártam már külföldön, jártam már ennél messzebb is. Azonban nyaralni, kirándulni egészen más. Én most költözni fogok. Feladva, elhalasztva az első egyetemi évem belevetem magam az ismeretlenbe, és csak remélhetem, hogy meg fogja érni a befektetett időt és energiát. Nincs sok lehetőség ezen most tépelődni – átszállás következik. Meg amúgy is ezerszer átgondoltam már, és mindig arra jutottam, hogy nekem most mennem kell, bármilyen nehéz is a helyzet a világban. De mégiscsak a legvégső pillanatban pörög a legjobban az ember agya.

A hűség városában lépek hosszú ideig utoljára magyar földre. Szép szimbólum, de attól még fogalmam sincs, mikor tudok majd legközelebb hazajönni. Megkeresem az eldugott nemzetközi vágányt, felszállok az emeletes vonatra, és innentől teljesen magam vagyok. Még a kalauz is csak elsétál előttem, végigméri a fáradt arcom és a rengeteg holmim – aztán talán megsajnál, és a jegyem sem kéri, pedig látványosan szorongatom. Bécsbe érve végre megreggelizem, addig még nem tudtam enni. Pekándiós párna – az egyik kedvenc péksütim. Az utolsót meghagyom, hogy az új otthonomban is legyen valami ismerős. Meg amúgy is csak lassan majszolgatok, a repülő viszont hamarosan indul.

Schwechat kong az ürességtől. A máskor nyüzsgő butikok egytől egyig zárva, csak néhány biztonsági őr lézeng. De itt legalább járnak a repülők, és nekem csak ez számít. Becsekkolok, kávézom, közben végigsétálok a terminálon – nyilván a legtávolabbi helyről indul a járat Madridba. Az utazóközönség nagyrészt nyugodt, mosolygós emberekből áll, még maszkon keresztül is látszik – nagy részük valószínűleg hazamegy. Én meg egy olyan országba, ahol még sosem jártam, és a nyelvét sem beszélem. De régóta vágyam, hogy ez megváltozzon, és most végre a kapujában állok.

Felszállunk a gépre. Felpörögnek a hajtóművek, kigördülünk a kifutópályára, és már fent is vagyunk. Idáig magamnak kellett elkeverednem, de az szerencsére már nem rajtam múlik, hol és milyen sebességgel érünk földet. Nem szoktam idegeskedni a repülőn; ha fáradt vagyok, főleg nem. A következő szűk 3 órát szinte végig is alszom. Amikor felébredek, már zöld foltokkal tarkított barnás-vöröses tájak vesznek körül, ameddig csak a szem ellát. De még a folyók is más színűnek tűnnek. Nem kell földrajzzseninek lenni ahhoz, hogy tudjam: mindjárt megérkezünk.

Október 7-e van, éppen kezdtem beletörődni, hogy vége a nyárnak. Erre leszállok Madridban, és megcsap a 30 fok. Még örülnék is neki, ha nem lenne rajtam pulóver, dzseki – mint aki rossz gépre szállt –, hogy beleférjek a csomagok súlykorlátozásába. De ez legyen a legnagyobb baj – végre Spanyolországban vagyok, egyetlen helyközi repülőjáratra a célomtól. Megkeresem a kisgépet, amit feltűnően nem az én magasságomra méreteztek – meg is bizonyosodom erről, amikor beverem a fejem a bejáratban, micsoda bemutatkozás –, és hamarosan le is szállunk Valenciában. A lakótársam és a mentorunk már várnak, egy órán belül pedig a leendő otthonomként szolgáló kisvárosba érkezünk.

A vasútállomásról kilépve datolyapálmák köszöntenek. Magával ragad a mediterrán hangulat – a színes környezet, a szokatlan épületek, a mozgalmas utcakép. Teljesen más, mint otthon, de valahogy mégis ismerős és hívogató, barátságos. Hosszú nap volt, de már el is felejtettem a fáradalmakat – egy új fejezet, új kaland kezdődött az életemben.

……………………………………………………………………………………………………………

Azóta már csaknem 2 hónap eltelt. Előzetesen is hallottam róla, mennyire befogadó tud lenni a spanyol/latin kultúra, de arra nem számítottam, hogy szerdán megérkezem, és szombaton már latin-amerikai emberek fognak nekem különböző táncokat tanítani a tengerparton, miután csak úgy jófejségből magukhoz hívtak minket. Ezt a közvetlenséget azóta is rendszeresen tapasztalom, ráadásul nemcsak a helyiek, hanem az itt élő külföldiek jóvoltából is – úgy tűnik, ragályos a dolog, de kicsit sem bánom.

Ez a lazaság a munkamorálban is megmutatkozik, itt nagyon sok minden úgy működik, mint egy magyar útépítés – hogy ez pozitív vagy negatív, azt az olvasó döntse el saját maga. Önkéntesként viszont kétségkívül kellemes egy olyan légkör, ahol nem kell folyamatos elvárásoknak megfelelni – van munka, de a nyomás inkább a belső késztetés, mintsem külső feltételek formájában nyilvánul meg. Pedig feladataim a jelenlegi járványhelyzet ellenére bőven akadnak: Először is van egy engem koordináló szervezet, a nevük röviden Amics (valenciai nyelvű szó, jelentése: barátok), akikről már olvashattatok nálunk cikket. Az irodájukban, illetve a velük kapcsolatos, otthonról is elvégezhető feladatokkal nagyjából heti 10-15 órát töltök. Sokrétű teendőim között szerepelt már számítógépes dizájntervezés egy, az Amics által kiadott kártyajátékhoz; EU-s pályázati anyagok összegyűjtése és kidolgozása egy, a Tudatos Ifjúságért Alapítvánnyal közös projekthez; online, angol nyelvű beszélgetős csoportok, kvázi szóbeli nyelvórák lebonyolítása érdeklődő fiatalok számára; illetve jelenleg egy európai szintű interjúsorozat keretei között mérjük fel a kontinens országainak az oktató jellegű szabadidős tevékenységekhez való hozzáállását, megvalósulásuknak hátterét és egyéb körülményeit. Utóbbi nemcsak azért van ilyen hosszan megfogalmazva, mert rossz szokásom komplikáltan írni, hanem mert egy nagyon specifikus de mégis sok mindent magában foglaló fogalomról van szó, amit minden ország kicsit másképp értelmez – ezért általában az a biztos, ha körülírjuk. Ezen kalap alá tartozik a különféle, iskolán kívüli elméleti képzésektől kezdve a szervezett természetjárásokon át az egyszerű sportedzésekig rengeteg fajta szabadidős tevékenység.

A fogadószervezetem azonban nem az Amics, hanem Silla Önkormányzata. (Silla annak az idilli, mediterrán kisvárosnak a neve, ahol júliusig tengetem napjaim.) Hozzájuk tartozik a város két ifjúsági központja, amelyek bár a járvány miatt takaréklángon működnek, azért arra lehetőség szerint nagyon odafigyelnek, hogy a tűz ki ne aludjon. Iskolaidő után minden hétköznap rendszeres programokkal várják az érdeklődőket kisiskolás kortól fiatal felnőttekig. Önkéntes feladataim másik felét ezen tevékenységek megvalósítása, illetve az azokon való részvétel teszi ki: Hétfőn délutánonként zenés workshopokon segítek, ahol elsősorban az ütős, billentyűs és pengetős hangszerek használatát sajátíthatják el az érdeklődők; míg péntekenként játékos programozói szakkörökön segítem a tanár munkáját. Hamarosan pedig önálló angolórámat látogathatják majd a tanulni vágyók.


Ha már nyelvekről van szó, nyilván nem mehetek el a spanyol mellett. Abszolút úgy utaztam ki, hogy a popkultúra által megismert szókincsen kívül egyáltalán nem beszéltem a nyelvet, sőt éppen az volt a talán legfőbb úticél-választási szempontom, hogy olyan országba szeretnék menni, ahol egy számomra új nyelvet tanulhatok, és érdeklődéseim végett is kézenfekvő választás volt a spanyol. Nyilván erősen egyénfüggő a dolog, de eddigi tapasztalataim alapján nem sorolnám a nehezebben tanulható nyelvek közé – főleg azok számára lehet könnyebb, akik valamennyire otthonosan mozognak a latin, illetve a latin eredetű angol/magyar szavak világában, így szókincs szempontjából sok ismerős dologgal találkoztam. A nyelvtan már kicsit más kategória, és vannak számomra új szerkezetek, érdekes kifejezések, de összességében úgy gondolom, aki nyelvet szeretne tanulni, és az alapvető angol és/vagy német pároson túl van, annak az egyik legjobb választás mindenképp a spanyol – nem véletlenül teszek így én is.

Most már december van, és hamarosan itt a karácsony. Ez lesz az első igazán komoly ünnep, amelyet a családom nélkül, attól távol élek meg. De már a költözéskor is tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg ez lesz a helyzet, szóval bár kellemetlenül érint, legalább nem ért meglepetésként. Ez a helyzet idővel pedig csak mérséklődik majd, és újra találkozhatok a szeretteimmel. Addig meg itt az új környezet fantasztikus új emberekkel; sokakkal már mostanra is nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki. És nemcsak nekem, hanem mindenkinek más lesz most ez az ünnepi időszak – és úgy gondolom, e tekintetben én még bőven a szerencsések közé tartozom. Különösen annak fényében, hogy bár sosem éreztem magam idegennek, mostanra már talán teljes mértékben otthon érzem magam Spanyolországban is – főleg azóta, hogy rájöttem, milyen kicsi is a világ: Itt is sütnek ugyanolyan pekándiós párnát.


Németh Alexander


Díszítsük úgy a lelkünket idén karácsonyra, hogy l...
Tippek, a legkritikusabb filmekre/sorozatokra a k...

Kapcsolódó hozzászólások

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2021. április 21. szerda