Egy gondolat a szobordöntések margójára

Az elmúlt hetekben szinte az egész világ az Egyesült Államokat felrázó tüntetésekre figyelt. Az eseménysorozat annyira szerteágazó akciókat és reakciókat váltott ki, hogy egyben mindezekkel már nem is lehet foglalkozni. Egymás mellett bontakoznak ki különböző mozgalmak, melyeket változatos ideológiák kötnek össze, így aki el kíván igazodni abban, hogy ki vezeti a tüntetéseket, mi azok célja biztosan össze fog zavarodni. Az utóbbi hetekben lehetett hallani békés tüntetőkről, a velük szolidaritást vállaló rendőrökről, más rendfenntartókról, akik a békés tüntetők ellen lépnek fel erőszakosan, a Donald Trump által terrorszervezetnek minősített antifasisztákról, a Black Lives Matter mozgalomról, a kavalkádban boltokat fosztogató személyekről, rapper által vezetett seattle-i autonóm városrészről, a feketék ügyével szolidaritást vállaló LGBT közösségről valamint szobordöntőkről, ez pedig még mindig csak a jéghegy csúcsa. Pont a téma összetettsége miatt fogok csak utóbbiakkal foglalkozni.

​A szobordöntés szó hallatára a sokakat elönt egyfajta szorongás, annak az érzése, hogy valami szakrális dolog sérült. A szobrokra, különösen történelmi személyek és események, mint korunk totemjeire hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy azok önmagukon (értsd: akinek/aminek emlékére állították) túlmutató értéket képviselnek. Rengetegen vélekednek úgy, hogy egyetértenek a megmozdulás(ok) céljával, ami egy társadalmilag és gazdaságilag egyenlőbb USA képében körvonalazódik (persze az ennek mértékét és a hangsúly helyét máshova helyező, egymástól különböző ideákból kifolyólag ez a kép elég homályos), azonban a szobrok ledöntését már sokallja, mondván ez a történelem átírásának barbári megnyilvánulása. Már a szobordöntések kultúrán alulinak bélyegzése is azt implikálja, hogy ezek az idealizált rabszolgatartókat és kolonialistákat ábrázoló fémtömbök legalábbis az emberi civilizáció még mindig értékes és követendő művei.

Persze lehet érvelni azzal, akár nem is helytelenül, hogy bizonyos alkotások megítélését nem szabad a kontextusból kiragadni, nem kell elpusztítani egy szobrot, hisz egy korszak lenyomata. Ez egy jogos érv, azonban azt is látni kell, hogy ezeket a funkciókat múzeumok és szoborparkok látják el, nem a közterek. A köztereken elhelyezett szobroknak a célja az lenne, hogy az adott társadalmak által, aktuálisan elfogadott konszenzusos személyeknek és eseményeknek állítsanak emléket. Olyanoknak, amitől az adott terület lakosait nem kapja el a heveny rosszullét, de legalábbis erős szorongás. Azokra a szobrokra pedig amik már kilógnak a kontextusból valamilyen formában elbontás vár, legyen az politikai vagy mint a jelenlegi helyzetben is folyik, spontán módon.

Dario Gamboni svájci művészettörténész szerint a szobordöntés szinte minden politikai változással együttjáró aktus. Azt szimbolizálja, hogy a szoborral együtt az azt állító rezsimek is elbuknak. Ennek ellenére számos szobor túléli saját világának végét, így történhetett, hogy a századforduló környékén a Kongó-medencében többmillió embert kiírtó kolonialista belga király, II. Lipót szobrát csak a napokban szállították el Antwerpen egy közteréről, hogy végre a neki megfelelő helyre, egy múzeumba vigyék. A spontán és politikai szobordöntésnek egyébként hazánkban is hagyománya van legyen az az '56-os forradalomban ledöntött Sztálin-szobor, vagy a '89-ben, a politikai változásokat előre jelző, a totalitárius közterek demokratikus átformálását megkezdő szoborbontások emléke még aktívan élhet szüleink és nagyszüleink emlékezetében. Ezek a szobrok azóta nyughelyet találtak a Memento parkban, aki szeretné továbbra is láthatja, látogathatja őket.

A szobrok elbontásával, elszállításával az „ideológiailag szennyezett" tér lényegében megtisztul és lehetőséget ad arra, hogy egy adott közösség tiszta lappal kezdje emlékezetpolitikáját, a történelem ismét összefirkálja ezeket a köztereket, és más szobrokkal helyettesítsék az elbontottakat. Ezek jó esetben konszenzusosok, de a monolit, hatalmi tömbök persze hajlamosak arra, hogy ezt a teret utána belakják és a saját eszmeiségüknek megfelelő emlékművekkel töltsék azt fel, mindenféle társadalmi egység nélkül. A korábbi szocialista blokk országait általánosan jellemezte, hogy az ideológiai átmenet annyit takart, hogy az internacionalista autoritárianizmusból nacionalista autoritárianizmus lett, a kompromittálódott szocialista jelképek helyét pedig átvették a vallási és irredenta emlékművek. Ezután igazából már csak arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy az adott szobrok elbontása valóban nagyobb barbarizmus, mint azok felállítása.

kép forrása: 2B Galéria