Önkéntesség Spanyolországban 2. rész – Nőnap ihlette gondolatcsokor

Amikor Spanyolországba költöztem, számítottam kulturális különbségekre, mi több, kíváncsian vártam azokat. Érdekelt, hogy milyen szokások vannak ősszel (van-e Halloween, hogyan zajlik a halottak napja stb.), hogyan néz ki az adventi készülődés, illetve a szűkebben vett karácsonyi időszak is (amit végül lehetőségem volt Magyarországon tölteni); valamint nyilván vártam a tavasz megannyi jeles pillanatát, elsősorban Valencia egyedi ünnepét, a Las Fallast, aminek épp e hét pénteken van az utolsó, legfontosabb napja. Azonban ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám, azok mégsem ezek voltak, hanem valami teljesen más. Egy különleges nap, amit korábban egészen másképp tapasztaltam.

Múlt hétfőn életemben először töltöttem a nőnapot nem Magyarországon, és Spanyolországban egészen máshogy telik, teljesen más a hozzáállás. Mind helyiekkel, mind a világ különböző részeiről érkező emberekkel volt lehetőségem beszélni erről az utóbbi időben, és olyan inspiráló tapasztalatokat szereztem, hogy úgy érzem, mindenképp érdemes megosztanom a gondolataimat. Egy kicsit rendhagyó, nem szigorúan Spanyolországhoz kapcsolódó írás ez most, de hiszem, hogy ezt ellensúlyozza a téma fontossága.

Ami a leginkább meglepett, hogy ebben az országban nem szokás, sőt illetlen dolog boldog nőnapot kívánni vagy virágot adni. És most már értem is, hogy miért. Ez a nap sajnos sokaknak semmi okot nem ad az ünneplésre; itt, Spanyolországban inkább emléknapként, kimondottan nehéz sorsú országokban pedig egyfajta gyásznapként kezelik. A nőnap annál, amit eddig otthon tapasztaltam a mindennapokban, sokkal többet jelent.

Március 8-a közel sem arról szól, hogy legyen a nőknek egy különleges, boldog napjuk, amikor a szokásosnál több figyelmet kapnak. Nem is csak annyiról, hogy kimutassuk, milyen csodálatos részét képezik az életünknek, mint barátok, barátnők, édesanyák, nagymamák, társak, kollégák stb. Ez mind nagyon szép, de messze nem elég a részünkről. Nemcsak nőként kell értéklenünk őket, hanem velünk egyenlő emberekként is. Tőlünk, férfiaktól független, erős egyéniségekként, akik rengeteg fantasztikus dolgot visznek véghez az életükben. És hogy mindazt elérhessék, amire vágynak és ami megilleti őket, rengeteget küzdöttek a történelem során, küzdenek manapság, illetve fognak a jövőben is – merthogy van miért és sajnos mi ellen.

Ellenszélben haladni és fejlődni, ítélkező megjegyzések ellenére önmagukkal elégedettnek lenni, lenéző tekintetek gyűrűjében teljesíteni, a kettős mérce következtében szégyenkezni, hiteltelennek beállítva vagy akár zaklatva, megalázva, félelemben élni olyan dolgok, amiket borzasztóan nehéz felfognunk, amíg nem látjuk, nem tapasztaljuk meg mi magunk. Éppen ezért rendkívül fontos beszélnünk mindezekről, hogy foglalkozzanak az emberek a témával, és társadalmi szinten tudatosulhasson az igenis komoly gondok megléte és súlyossága. Így igazából mindegy is, hogy nem 8-án jelenik meg ez a cikk, és már hervadoznak vagy akár el is hervadtak az ajándékba kapott virágok; a csokroktól már megszabadultak néhányan, de a problémák továbbra is adottak. Nemrég ünnepeltük egy forradalom emlékét is, és bár az írás időzítése véletlenül alakult így, azt is állíthatom, hogy ezen szöveg témájában is szükséges egy forradalom, egy gyökeres változás.

Ehhez talán az egyik első lépés megértenünk azt, hogy sajnos sok minden létezik, amit személyesen nem tapasztalunk, és ha ugyanott élünk, mint nőtársaink (vagy bárki más, akinek komoly társadalmi igazságtalanságokkal kell együtt élnie), az még nem jelenti azt, hogy ugyanazon dolgokat éljük át – hiszen a különböző embereket azonos helyzetben is sokszor másképp látják és kezelik. Ezt tudatosítva magunkban kapásból nyitottabb szemmel járunk, és jobban észrevesszük a problémákat.

Elengedhetetlen továbbá nyitottnak lennünk az általunk esetleg nem érzékelt társadalmi jelenségeket megtapasztaló emberek iránt, és meghallgatni őket. Sok esetben nem könnyű megismerni a történeteiket, és kellemetlen érzéseket kelthetnek bennünk. De ha nekünk nehéz hallgatni, gondoljunk bele, hogy tőlük annál is bátrabb dolog, hogy megosztják ezeket, és kiállnak magukért annak ellenére, hogy gyakran undorító módon csak őket hibáztatjuk cserébe. Mert bár nyilván minden helyzetben előfordulhat egy olyan eltörpülő kisebbség, amely megpróbál visszaélni a bizalommal, ez az „ellenérv" elfogadhatatlanul sokszor hangzik el, és a legtöbbször csak szőnyeg alá söprésre szolgál. Ugyanis összességében az említett problémák sajnos mind léteznek, rendszerszinten működnek, és a mindennapjaink szinte természetes részévé váltak.

Számtalan dolgot fel lehetne még sorolni, hogy személyesen mit tehetünk, ugyanakkor amit eddig említettem, az nem egy gesztus, nem egy szívesség, nem emberségünk kimutatása, hanem igazából az elvárható minimum. És az lenne a legjobb, ha ezeket mondani sem kellene. Amivel viszont többet is tehetünk, az az, ha nemcsak a saját magatartásunkat, hanem mások viselkedését és hozzáállását is igyekszünk jobb irányba terelni, legalább a saját köreinkben, ugyanis maradandó társadalmi változás csak egymás pozitív befolyásolásával érhető el. Ha egyszer az emberek egymásra odafigyelve és egymást figyelmeztetve megértik, hogy miért kell kiállni a megalázás (beleértve a hímsoviniszta „vicceket" is), az áldozathibáztatás, a verbális és fizikai erőszak, a „catcalling" és egyéb elfogadhatatlan magatartásformák ellen, és akadályozzák is egymást az elkövetésükben – akkor beszélhetünk majd változásról, addig csak megoldandó problémák lesznek.

Mindezeket pedig nem lehet ellensúlyozni és főleg nem megoldani egy, a nőknek szentelt nappal és ajándékokkal. Amúgy is, a nők sokkal de sokkal többek annál, mint amiért általában kifejezzük a hálánkat és a csodálatunkat – ráadásul egyetlen nap édes kevés mindehhez. De magával a nőnap hagyományával az otthoni formában sincs gond, önmagában a virág sem egy rossz szimbólum, és vegyük meg nyugodtan, ha szükségét érezzük. Viszont töltsük meg a gesztust tartalommal. Ugyanis ez az egész semmit sem ér akkor, ha amúgy nem adjuk meg a nőknek az igazán fontos dolgokat, mint a tiszteletet, a támogatást, a megbecsülést, a függetlenséget, a méltó, egyenlő bánásmódot; nemcsak március 8-án, hanem az év minden egyes napján – hogy változást érhessünk el.

Ez a változás pedig nemcsak a nők, hanem mindannyiunk közös érdeke. Merthogy aki velük szemben kirekesztő, az nagy eséllyel más kérdésekben is az – így a nőnap sem csak a nőkről szól, hanem az emberiség egészéről és alapvető emberi jogokról. És így mindazokról, akik egy kirekesztésmentes, szolidáris, elfogadó és egyenlő, egyszóval egészséges társadalomban hisznek, illetve akarnak élni. Ez pedig egy olyan dolog, amiért érdemes küzdeni – dátumtól függetlenül, egész évben.