Hernyók, káromkodások, Lara-módszer - Hogyan kommunikál egy aktivista?
A Tőled Hallottam szerkesztőségébe egy halálunk után játszódó vígjátéksorozatról, a The Good Placeről szóló ajánlómmal pályáztam. Ebben szerepel egy túlvilági bíró, aki tárgyalásai során csakis objektív, érzelemmentes tényekre kíváncsi, ha bárki felemeli a hangját, ő megsértődve hernyóvá változik. Mivel élet-halál kérdéseket bíznak rá, ez elég lehetetlen elvárás – és kínosan emlékeztet azokra a vitahelyzetekre, amiket egy aktivistának kell megélnie. Meddig lehet észérveket felhozni az életünket érintő kérdésekben, és mikor szabad hernyóvá változtatni a másikat?
Ha nagyobb vitatémában cikket olvasunk, beszédet hallgatunk, már az első szavaknál megállapítható, melyik oldal képviselteti magát. Jellegzetes kifejezésekkel, csoportmegnevezésekkel jelzik hovatartozásunkat. A továbbiakban pedig a szónoki stílus minden fogását bevetve, felépített érvekkel igyekeznek előadni magukat. A meggyőzés és az objektivitás viszont ritkán fér meg egymás mellett. Eltérő mértékben ugyan, de szinte mindenütt tapasztalhatjuk a saját irányukba ferdítést, egyes esetek túlhangsúlyozását, a másik fél hibáinak hangoztatását.
A kulturált vita fontosságát olyan sokszor hallottuk már, hogy ösztönből elítéljük ezt a viselkedést. Pedig az elvárás lehetetlen: eleve azért járulunk hozzá a diskurzushoz, mert véleményünk fogalmazódik meg. Teljes objektivitás nem létezik, és ezek a kis ferdítések még nem a szűklátókörűség jelei. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy sokan azért szállnak be a vitába, mert mélyen érintettek benne. Tőlük hogyan is lehetne elvárni az óvatoskodást? Erős kifejezéseket fognak használni, hogy nyomatékot adjanak mondandójuknak, amire egy udvarias fogalmazásmódban senki nem figyelne fel. Emiatt én nem gondolom, hogy csak az vehető komolyan, aki higgadt, érzelemmentes hangon darálja el észérveit. Hiszen lehet, hogy a vitatéma az egyik félnek csupán elméleti kérdés, a másiknak viszont alapvető elveibe tapos bele. Tényleg hitelét veszti az a gondolatmenet, amibe belecsúszik egy-egy káromkodás vagy általánosítás? Nem gondolnám, és úgy vélem, nem érdemes mindenáron ragaszkodni az objektív mércéhez, mikor az egyik fél jobban érintett az ügyben.
Akinek ezredjére vonják kétségbe alapvető jogait, attól nem elvárható a kulturált vita. Ugyanakkor a helyzet sokszor nem ilyen végletes. Mielőtt hernyóvá változtatnánk a kötekedő felet, érdemes végiggondolnunk a vita jellegét. A másik fél provokálni akar, vagy meggyőzhetőnek tűnik? Direkt rosszindulatú, vagy csak tudatlan? Esetleg van közönségünk is, akik bizonytalanok álláspontjukban, de agresszív kijelentésekkel elidegenítenénk őket magunktól? Nem kötelességünk napi szinten oktató workshopot tartani, és érthető, ha idővel belefáradunk. Mégis be kell látni, hogy ha változást akarunk elérni a másik félben, az csak higgadt kommunikációval lehetséges. Ehhez pedig sokan ajánlják a LARA-módszert.
Ez négy lépcsőben könnyíti meg a vélemények ütközését és a közös nevezőre jutást. Az elnevezés a négy fázis mozaikszava: listen, affirm, respond, ask questions, azaz hallgasd meg a másikat, ismerd el őt, reagálj és kérdezz.
A meghallgatás fázisában félre kell tennünk saját nézőpontunkat. Figyeljünk oda a másikra, reakciónkat csak az elhangzottakra építhetjük – nem szabad feltételezésekre alapoznunk. Ne szóljunk közbe, ne éreztessük a másikkal, hogy elítéljük. Mindez előtt pedig gondoljuk át, készen állunk-e egyáltalán a vitára. Érdemes kicsit később visszatérni rá, miután lehiggadtunk. És persze azt is el kell fogadni, ha a másik elutasítja a beszélgetést.
Miután befejezte a gondolatmenetét, a következő lépés megerősíteni őt. Egy pozitív meglátással kell kezdeni, például egy közös álláspont megnevezésével. Ha egyáltalán nem találsz ilyet, köszönd meg az őszinteségét. Ez még nem jelenti az elveid megtagadását vagy a másikkal egyetértést; csak alapot biztosít a vitához.
Ezután következhet a te álláspontod. Fontos, hogy világosan fogalmazz, csak az elhangzottakra reagálj, ne személyeskedj. Legjobb, ha minden mondatot egyes szám első személyben kezdesz. Az én-állítások ötletét a pszichológiából ismerhetjük: hatékonyabb a kommunikáció, ha nem a másik félről állítunk dolgokat, hanem azt mondjuk el, minket hogyan érint a viselkedése. Ezzel útját álljuk az elfajuló veszekedésnek, hiszen nehéz személyes támadásnak venni az érveinket, ha végig magunkról beszélünk. Érdemes a végén megemlíteni egy személyes vonatkozást, érzelmi töltetet. Értékelni fogják, hogy megnyílsz előttük, és visszavesznek a sértő hangnemből, ha látják, hogy téged személyesen is érint az ügy.
Az utolsó pont pedig a kérdések felvetése. Természetesen nem provokatív kérdésekről van szó: a másik érzései felől kell érdeklődnünk. Arra is kíváncsiak lehetünk, őket személyesen miként érinti a téma. Ezzel rábírjuk őket, hogy sértődött visszavágás helyett nyugodtan feleljenek. Ismét kezdődik az első fázis, a végighallgatás, a négy pontot pedig a vita végéig szem előtt kell tartanunk.
Ne legyenek illúzióink: kevés az esély arra, hogy azonnal megváltoztathatjuk a gondolkodásmódját. Ezt nem is kell célként kitűzni, az csak frusztrálna minket. Az elhangzottak viszont valószínűleg elgondolkodtatják őt, és kicsit máris árnyaltabb képet kap a témáról. Még ha nem is veszi át teljesen a világképed, hátha kicsit közeledni fog hozzá. Ha pedig erre sem hajlandó, akkor is leromboltad benne azt a sztereotípiát, hogy a más véleményen lévők mind ellenségesen támadják őt.
A düh kifejezésének és a nyugodt véleménycserének egyaránt megvan a helye az aktivizmusban, és úgy vélem, felesleges megversenyeztetni hatékonyságukat. Sokkal fontosabb, hogy felismerjük, mikor melyiket érdemes bevetnünk. És természetesen az sem kötelességünk, hogy egyáltalán beleálljunk a vitába. Vannak esetek, amikor elég képzeletben emberméretű hernyóvá változtatni a provokátorunkat, és elsétálni tőle.
Képek forrása: unsplash.com