Kasimir és Karoline - avagy a Zeppelin, ami sorsokat változtat meg
A Centrál Színház legújabb bemutatójára nagy reményekkel telve ültem be, hiszen egy nagyszerű Ödön Von Horváth színműről van szó, ráadásul Alföldi Róbert rendezésében, a szereplőgárdáról már nem is beszélve. A történet a múlt század elején, a 20-as évek végén játszódik, amikor a gazdasági világválság sokak egzisztenciáját döntötte romba, és oly sokan kerültek kilátástalan helyzetben.
Történetünk helyszíne a müncheni Octoberfest – bár Alföldi rendezésében a színpadkép és a szereplők öltözete inkább egy szilveszteri összejövetelre emlékeztetett.
Mindenki a Zeppelin érkezését várja, amely óriási szenzációnak ígérkezik. A léghajó elvonulását követően viszont jól érezhetően egy drámába csöppenünk, amely már az első percektől kezdve feszültségben tartja a nézőt. Először Karolinet (Bata Éva) ismerhetjük meg, majd vőlegénye Kasimir (Stohl András) is megjelenik a színen, akiről kiderül, hogy szintén a válság áldozata, impozáns sofőr állásából bocsátották el, mely borzasztóan megviselte egyébként is gyenge önbecsülését. Kasimir meg van győződve arról és ki is jelenti, hogy Karoline emiatt a sajnálatos helyzet miatt bizonyára el fogja hagyni őt, Karoline viszont ezen a feltételezésen megsértődik és továbbra is inkább a fesztivál élménynek adja át magát, minthogy Kasimirel tisztázza a helyzetet.
Ez a döntés indítja útjára az este eseményfonalát, melyben Kasimir és Karoline bár néhol össze-összetalálkoznak, mégis inkább más személyek társaságában szórakoznak. Karoline a vásári forgatagban megismerkedik a félénknek tűnő Schürzingerrel (Varju Kálmán), majd annak felettesével, Rauch-al (Papp János) és a férfi jó barátjával Speerrel (Cserna Antal). Az előkelő uraknak megtetszik a csinos lány és mindez feszültséget szül a két barát között is. Bár ez a „nőügy" később inkább csak ürügynek tűnik, érezhetően egymással rivalizálnak, az ellentét pedig igazából hatalmi pozíciójuk különbözőségükből adódik.
Mindeközben Kasimir a piti bűnöző Szemes Franz (Szabó Simon) és annak párjával, Ernával (Pálfi Kata) mulatja az időt, mialatt Szemes Franz már a következő simlis akcióját tervezi.
A darab folyamán szereplőink sorsát követhetjük végig több rövidebb jelenet alatt, melyben mintegy narrátorként olykor-olykor megjelenik az énekesnő (Borbás Gabi).
Hogy alakul Kasimir és Karoline kapcsolata, s végül milyen döntést hoznak? Mindezekre fény derül a az egyfelvonásos előadásból.
A színészek játékára nem lehetett kifogás, Stohl remekül hozta az elkeseredett Kasimir figuráját, Bata Éva pedig csodásan kibontotta Karoline személyiségét. Borbás Gabi feltűnése a színpadon minden alkalommal egy kis felüdülést hozott, egyértelműen ő volt a darab lelke. Mellette Endrédy Gábort emelném ki, aki mind pincérnőként, mind pedig orvosként – aprócska szerepeiben is – brillírozott. Varju Kálmán, Papp János, Cserna Antal és Pálfalvi Kata alakításaira sem lehet panaszunk. Talán Szabó Simon esetében volt érezhető egy kis erőtlenség, valahogy egy kicsit gonoszabb, korlátoltabb figurát társítanánk Szemes Franzhoz a róla mesélt jellemzések alapján. Ezt leszámítva a színészek megtettek mindent beleadtak, hogy a nézőket szórakoztassák. Bár sokszor drukkoltunk, hogy a színpadra díszletként kihelyezett, a fesztiváli hangulatot megteremtő égősorokba ne gabalyodjanak bele szereplőink. Ötletes koncepció, de érdemes lett volna ezt jobban átgondolni, mert a bukdácsolás gyakran elvonta a figyelmet a történetről.
Leszögezném, hogy Alföldi Róbertet mind színészként, mind rendezőként nagyon tisztelem és szeretem, így alig vártam, hogy újra belepillanthassak egy rendezésébe. A rendező úrtól elvitathatatlan a rá jellemző magas művészi látásmód, a feszültségkeltés, ugyanakkor ennél a darabnál most talán túl sok volt ebből. A darabban amúgy számos komikus helyzet adhatott volna okot a szórakoztatására, de ez a feszültségkeltés olyan „jól sikerült", hogy elnyomta a humorosabb jeleneteket, emiatt pedig túl sötétre és fájdalmasra sikerült. Ennek köszönhetően én inkább lehangolva, mint elégedetten sétáltam ki a teremből a taps-end után, azt érezve, hogy valami most hiányzott.
Hogy jó előadást láttam-e? A lelkivilágomnak nem esett jól, nem szerettem. Ugyanakkor azt nem mondhatom, hogy nem volt rám hatással, mert igenis belefúrta magát a gyomrom közepébe. Olyannyira, hogy az előadás után beugrottam a sarki közértbe egy szelet csokiért, hogy boldogsárhormonnal túrbózzam fel meggyötört lelkemet.
Sajnálom, mert nagy reményeket fűztem a darabhoz. Már önmagában az, hogy Ödön von Horváth műről van szó is elég lett volna, de Alföldi neve és a nagyszerű színművészgárda mind biztosíték volt ahhoz, hogy egy klassz élményben legyen részem. Ez viszont nem történt meg.
Ettől függetlenül azt gondolom, hogy annak – az inkább 25 év fölötti korosztálynak –, akinek van ingere az ilyen melankólikus darabokra, nézze meg és döntsön arról, hogy neki tetszett-e vagy sem.
Szerző: Szilicsány Nóra
A darabról megjelent másik szemszögből írt kritikánkat itt tekintheted meg.
Kiemelt kép forrása: jegy.hu
