Átkozottul ellentmondásos, sokkolóan manipulatív és Zac Efron - benyomások egy szokatlanul hosszúcímű filmről
A hazugság mindennapjaink részeként kíséri életünket – legyen szó egy ugratásról, egy ártatlan füllentésről, vagy a kellemetlen dolgok elhallgatásáról. A hazugságra a legáltalánosabb okunk az, hogy összességében szeretnénk jó színben feltűnni a másik előtt, igyekszünk elkerülni az olyan szituációk előállását, amik számunkra kényelmetlenek, és sokszor a másik felet próbáljuk megvédeni a számára esetleg bántó igazságtól. Ezért ferdítünk mi – de mi a helyzet például egy bűnözővel? Kiderül az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány című filmből.
Ted Bundy egy amerikai sorozatgyilkos volt a 70-es években, körülbelül 30 fiatal lányt erőszakolt és gyilkolt meg, többeket különös kegyetlenséggel. A tárgyalásokat, ahol a halálos ítélete megszületett nagy médiafigyelem kísérte, és végül az ítélet meghozatala után 10 évvel, 1989-ben került villamosszékbe. Bundy életének eseményei alapján készült az „Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány" című film, ami május 22-én került a mozikba Magyarországon. A Joe Berlinger által rendezett film szokatlan címét a Bundyt elítélő bíró szavai ihlették. És igen, jól láttad, nem véletlenül szerepel a cikk címében Zac Efron neve: ő formálta meg ezt az elvetemült karaktert. Bár korábbi szerepeit felidézve furcsának tűnhet az egykori tinibálvány feltűnése egy ilyen film főszereplőjeként, érdekes módon számomra tökéletesen működött, alakítása a nézőkben (bennem) a végletekig fokozta a zavarodottságot. Partnere a vásznon Lily Collins volt Liz Kendall, Bundy egykori élettársa szerepében, akinek beszámolói alapot nyújtottak a film forgatókönyvéhez.
Érvényes kérdésfelvetés, hogy mi tartja fenn a nézők érdeklődését egy olyan alkotás esetében, aminek a sztoriját nagyjából már ismerjük, úgymond „már előre tudjuk, ki a gyilkos", ráadásul ahhoz képest, hogy egy sorozatgyilkos történetét dolgozza fel, szinte alig találunk benne vért vagy konkrét erőszakot. Erre a magyarázat és jelen filmünk válasza is egyben a nézőpont megválasztása: Liz szemszögéből látunk mindent, ami azáltal, hogy egy Tedhez közeli személy perspektívája, elszakítja az érdeklődésünk fókuszát a dokumentálható, fő eseménysorról, viszont, mivel ez nem esik egybe a gyilkos narratívájával, elég bizonytalanságot hagy bennünk ahhoz, hogy megteremtődjön a feszültség, és bevonódjunk.
A bizonytalanságot úgy pontosítanám, hogy a bizonyosság hiánya: ebben ragadható meg a fő konfliktusa a filmnek, ami azt igyekszik megmutatni, hogy ez miből fakad. Miből fakadhatott, hogy az egyértelmű bizonyítékokat felvonultató tárgyalás alatt az azt figyelemmel kísérők közül sokan nem tudták elhinni, hogy valóban Bundy a bűnös? Miből fakadhatott, hogy Liz Kendall a számára kibocsátott titkos terhelő bizonyítékok ismerete mellett sem volt képes feldolgozni és elhinni, hogy az elkövető az volt, akivel már több éve tudatosan megszakította a kapcsolatot, de valahol mélyen mégsem tudja elengedni? Hogy lehet, hogy én, mint néző az események előzetes ismeretében is valahol az utolsó percekig arra számítottam, hogy itt lesz valami csavar, kiderül ,hogy mégsem ő volt, és biztos nem olvastam eléggé utána?
Erre pedig a válasz (a vonzó külső megjelenésen kívül) az a remek színészi játék, ahogyan Zac Efron beleszövi a karakterébe a pszichopátiás jegyeket. Ted Bundyt már elítéltként több pszichiáter és pszichológus megvizsgálta, és (azon felül, hogy egyeseket szinte meggyőzött ártatlanságáról), többféle személyiségzavarral is diagnosztizálták. A vezető kórkép az antiszociális személyiségzavar volt, aminek fő jellemzői az empátia és a bűntudat hiánya, a szeretetre való képtelenség és a manipulatív kommunikáció, úgynevezett pszichopátiás báj: ezek az emberek általában megnyerőek, szimpatikusak, és szeretnivalónak tűnnek fel. A filmben ez nagyon jól megjelenik, és ez okozhatja az utolsó percekben lévő tetőpontig a nézőben is a bizonyosság hiányának az érzését: egész addig kitartott az átverés.
Sokan vádolták ezt a filmet, hogy megsérti az áldozatok emlékét azzal, hogy a játékidő nagy részében mintegy pozitív fényben tünteti fel a gyilkosukat, de én épp az ellenkezőjét érzem benne: azáltal, hogy megmutatja, hogy mi hogyan tudunk sokáig hinni Bundynak, valamelyest az átvert áldozatok szerepébe helyez minket, megmutatja azt az eszközt, amivel olyan sikeresen dolgozott ez a bűnöző: a manipuláció csapdáját.
Szerintem ez a film utóhatásában ijesztőbb, mint egy horrorfilm, egyrészt, mert tudhatjuk, hogy igaz történet alapján készült, másrészt pedig a gonoszság nem megfogható benne, hanem alattomosan rejtőzködik, és a bűntettek tényén kívül észrevétlenül húzódik meg. Érdekes élmény Elisabeth Kendall-el együtt rádöbbenni a romantikus történetként induló film zárása után, hogy még mindig a szörnyű tények azok, amik esetében biztosak lehetünk benne, hogy nem lettünk átejtve.
Szerző: ZSA
Képek forrása: Voltage Pictures