"A túra alatt az embernek nincsen tulajdona..." - interjú Erdei Flórával
A Vörösmarty Mihály Gimnázium tanára mesélt nekünk az El Camino, vagyis a Szent Jakab-útjáról, az ott tapasztalt testi és szellemi változásokról. Hogyan lehet felkészülni ilyen zarándokútra? Mire számíthatsz, ha már ott vagy? És mégis, miért vág neki az ember egy ilyen útnak?
Flóra a gimnáziumi tanulmányai során hallott az út létezéséről. Később egy ismerőse mesélt róla, aki végigzarándokolt az úton, akkor tudatosul benne, hogy ez egy máig létezőhagyomány. Állítása szerint egy hónapig egyfajta belső munkát végez az ember, mert hiába fizikailag van jelen, de fejben is megéli ezt az egészet.
Flóra sok idős és beteg embert látott, akik alig tudtak menni. Sokan úgy élik meg, hogy szeretnék megcsinálni még a haláluk előtt, vagy az út megtételéért cserébe gyógyulást várnak, mint egyfajta vallási rituálétól.
Mi adta a végső löketet, hogy rászánja magát az útra?
Maga a gondolat ültetődött bele a fejembe, hogy milyen jó lenne egy ilyet végigcsinálni. Kíváncsi voltam, hogyan éli ezt meg valaki, hogy milyen gondolatok jöhetnek fel egy monoton úton, ahol csak gabonaföldek közt megy több óra hosszat az ember. Milyen gondolatok keletkezhetnek a fejében, amikkel meg kell küzdenie, vagy mi az, ami segít túltennie magát valamilyen problémán.
Az én sztorim nem hagyományos. Egy ismerősöm hívott fel májusban kicsit kétségbeesve, hogy ő megvette a repülőjegyét még márciusba, de most tudatosult benne, hogy egyedül fog menni. Megkérdezte, hogy nem mennék-e vele. Ezt két nap alatt végigrágtam magamban és úgy döntöttem, hogy igen, ez engem érdekel minden szempontból, és kihasználom a lehetőséget, ha az ölembe hullott.
A páros indulástól függetlenül voltak privát pillanatok?
Természetesen. Nagyon sokan indulnak útnak akár csoportosan is, de még két embernél se biztos, hogy ugyanaz a ritmusuk, illetve a lépéseik ritmusa, vagy idegesítik egymást hosszútávon a folyamatos beszéddel, esetleg egyáltalán a jelenléttel. Mi is voltunk úgy, hogy a társam előttem ment több kilométerrel és egész nap külön voltunk, a nap végén pedig egyeztettünk, hogy hol fogunk megszállni. De általában mi együtt mentünk.
Volt előre eltervezett menetrend, lépésrend, amit követtek?
Az ember nem indul el tourist guide nélkül. Mindig könyvvel vagy kinyomtatott útitervvel mentünk, mert vannak olyan helyek több kilométeren keresztül, ahol nincsen szállás, de még egy falu se. Azt tudnia kell az embernek, hogy nagyjából mennyit akar menni egy nap, vagy ha én az adott napon a 25-ik kilométeremnél vagyok és csak 7 kilométer múlva lesz szállás, akkor nem biztos, hogy bevállalom, azt a távot. Benne van az útikönyvben, hogy hol vannak a szállások és hol vannak a bárok.
Hogyan kezdett el készülni az útra?
Csepelen lakom, ahol nagyszerűen le lehet menni a Dunához. Egy hátizsákot telepakoltam könyvekkel – nevet – és elindultam sétálni másfél órát oda, majd ugyanannyit vissza. Igazából ennyi elég volt, de mindig fájt valahol. Olyan nincs, hogy ne fájjon az embernek. Mi 30 napot szántunk a túrára és nagyjából a harmadik hétnél kezdtem úgy érezni, hogy deréktájra helyeződött át a súly és onnantól kezdve már röpültem. De ettől függetlenül hol a vádlim fájt, hol a combom, de ez egy idő után könnyebb lesz, mert tudom, hogy egy óra múlva már nem ott fog fájni, nem úgy fog fájni és azért ez egész más élményt ad az egésznek.
Olvastam olyat, hogy valaki bakanccsal indult neki, de strandpapucsban fejezte be, mert úgy volt kényelmesebb. Mi a megfelelő ruházat ehhez?
Én pamut zoknival indultam neki és a társam, mikor ezt az első nap meglátta, átnyújtott nekem egy vastag téli sport zokni, hogy azt vegyem fel. Ennek köszönhetően kettő darab vízhólyagom volt csak az egész út során, mások pedig öt centissel szenvedtek. Ha ezt nem kezelik megfelelően, akkor az egy teljes nap kórházat jelenthet. Én két cipőt vittem, egy túrabakancsot, aminek tényleg minőséginek, illetve egy számmal nagyobbnak kell lennie, mint a lábméret, mert a melegben megdagad az ember lába és leeshet a köröm. Emellett egy túraszandált, ami ugyan magába szívja a vizet, de nagyon gyorsan szárad így ezt a zuhanyzóba is magammal tudtam vinni. Ezzel a kettővel tökéletesen elvoltam. Nem szabad túl sok mindent pakolni. Azt mondják, hogy az ember testtömegének 10%-ánál nem szabad többet vinni, mert az ember különben megáll egy ponton és nem tud továbbmenni.
Mi volt a túra legnehezebb pillanata?
Volt az út során egy olyan szakaszunk, aminek délben indultunk neki, azt hiszem négy és fél órát mentünk egy erdős terepen, bármilyen település nélkül. Ez nagyon szép volt, de az a háromnegyed liter víz, ami nálam volt az nem volt elég az útra és ez a kitartásunkat eléggé próbára tette.
A szállások milyen állapotban vannak?
A szállások benne vannak az útikönyvben, lehet közöttük válogatni. Vannak magán szállások, állami szállások illetve egyházilag fenntartott szállások. Nálam szempont volt – mivel vegetáriánus vagyok-, hogy tudjak magamnak főzni, ezért én jobban preferáltam a magánszállásokat. A szállásokon van egyébként zarándok menü, de ott még a saláta is tonhalas. Elég nehéz nem húst enni Spanyolországban. – nevet – A magánszállások nyilván drágábbak voltak, de kevesebben is vették igénybe. Az állami szállásokon volt olyan, hogy ötven fős dormitóriumokban (hálóhely) aludtunk. Ott füldugó nélkül nem is lehet aludni. 10-11 körül szokott lenni a takarodó, ezt be is tartják az emberek, de van, aki fél ötkor már kel, akkor azt hallja mindenki, ahogyan készülődik. A mi célunk az volt, hogy lássunk is valamit a tájból, ezért mi nyolc körül indultunk és még délután is mentünk.
Hogy nézett ki egy átlagos napjuk?
Nagyjából 7 körül keltünk, fél 8-8 körül elindultunk, mentünk pár órát, majd betértünk egy bárba reggelizni. Utána mentünk megint néhány óra hosszát és megálltunk ebédelni. Mindig megittunk egy pohár kólát és egy csésze cappucino-t. Nem tudom miért volt ilyen jó a kóla, de szüksége volt rá a szervezetünknek. Olvastam valahol, hogy azt érdemes ilyenkor inni és tényleg nagyon jól esett. Ezután ismét mentünk néhány órát, ez így ment egészen 4-5-ig. Egyszer fél 7-ig mentünk, de az már nagyon extrém volt. Ezután megérkeztünk a kinézett szállásra és letáboroztunk. Az érdekes az, hogy a túra alatt az embernek nincsen tulajdona. Annyi van neki, amennyit a táskájában cipel, de már az sem lényeges, mert két váltás ruha van benne. Amikor megérkezik a szállásra, az egyetlen dolog, ami az övé lehet, az egy matrac. Amikor az ember este kiválasztja a matracát és megágyazik, ennyit mond: „na, ennyi az enyém ma!" De az jó, hogy legalább van. Tehát megérkeztünk, kiválasztottuk a matracot, elmentünk zuhanyozni és kimostuk azonnal a ruháinkat, hogy másnapra megszáradjanak. Ezután elmentünk vacsorázni.
Tudtak ismerkedni másokkal? Milyen az összetartás a túrázók között?
Nem volt mindenhol mindenki nyitott, de abszolút lehetett ismerkedni. Akik egyedül indultak neki az útnak, azok általában keresték is mások társaságát. Mindig voltak ismerős emberek, akikkel újra találkozott az ember az út során, illetve magyarokkal is össze lehetett futni. Volt egy bácsi, aki mondta, hogy már hat éve van úton és már nem is fog hazamenni többet. Ő arra szánta az életét, hogy állandóan mozgásban legyen. Vitt magával egy gitárt, kiült a szállás elé és tulajdonképpen megkereste a szállás árát az énekével. Ilyenekből többen is előfordultak, leginkább olaszok, akik zenéléssel keresték meg a szállás árát.
Az összetartás nem feltétlenül jellemző. Az utolsó száz kilométer a spanyoloknak munkaviszonynak számít, tehát beszámítják a munkanélkülieknek. Ezért nagyon sok spanyol elindul és csak azt a távot teszi meg. Ők pici hátizsákokkal mennek és lefoglalják a szállásokat a túrázók elől, akik az elejétől mennek és viszik a több kilós hátizsákjukat magukkal 30 napja. Szóval összetartozás akkor van, amikor látod, hogy megy el melletted a sok pici hátizsákos spanyol és aztán jön egy hozzád hasonló zarándok és ő rád köszön.
Volt olyan pillanat, amikor fel akarta adni?
Én nem emlékszem rá, de a barátnőm, akivel mentem, ő határozottan állítja, hogy volt ilyen pillanat. De én nem emlékszem rá! Mindig vannak nehezebb napok. Például rögtön a harmadik napon lefelé kellett mennünk hosszan és a túrabakancsom megnyomta az Achilles-inamat. A rá következő napot senkinek nem kívánom. Sírva indultam el és órák hosszat potyogtak a könnyeim, annyira fájt a lábam. Ilyenkor persze megfordul az ember fejében, de igazából nem akartam feladni.
Volt olyan változás, amit megfigyelt magán? Komfortzóna elengedése, megtisztulás élmény?
Tudom, honnan származom. Illetve soha nem lehetett tudni, hogy milyen szállásra kerülünk este, jó lesz-e a matrac, nyikorogni fog-e, esetleg ágyi poloskákkal találkozunk-e. Az ember egy idő után, úgy érezte, hogy van égi gondviselés. Miután hazajöttem, hónapokig azt éreztem, hogy egy vagyok a természettel. Ez elmúlt sajnos idővel, de fantasztikus összetartozás volt.
A komfortzónát illetően pedig 1-2 hét alatt elengedi az ember. A végére már az sem érdekelt, hogy női vagy férfi vécébe megyek be. Már a falu közepén is átöltöztem volna, ha kellett. Nem az a lényeg, tényleg!
Ha valaki most indulna, neki a túrának mit mondana neki?
Azt, hogy olyanról is le fog mondani, amiről nem gondolná. Nem lesz fontos, hogy mi lesz abban a hátizsákban. Ahogy megy az ember előre, úgy hagy el dolgokat. Rájön, hogy mi nem fontos az életében, vagy mit tud megoldani másképp.
A kérdéseket feltette: Hegyi Bence
A szöveget gondozta és a megjelenést koordinálta: Reiter Orsolya
Kiemelt képek forrása: pexels.com