6 perc olvasási idő (1246 szó)

A gyűlölet nem elég: megérteni az elfogadhatatlant

Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy az elhangzott szavak összetörik a szívem?

Tette fel a kérdést több interjú alanynak is a kérdező, a legtöbben nem tudtak mit kezdeni igazán a kérdéssel, mivel a gyűlölet és az ideológia mögött nem emberek állnak nevekkel, hanem egy arctalan tömeg, akiket összeköt egy közös pont; vallás, bőrszín vagy identitás.

Deeyah Kaan muszlim filmrendező Norvégiában nőtt fel, ahol a közösségüket rendszeresen zaklatták szélsőjobboldali szervezetek. Az édesapja tüntetéseken vett részt, így próbált harcolni a rasszizmus ellen, az egyik fotón az akkor 6 éves lánya is szerepel, amint együtt vonulnak az utcán. Deeyah azóta Amerikában él, ahol évek óta egyre nagyobb gondot okoz a szélsőjobboldali szerveződések és a nemzeti szocialista mozgalom erősödése.

A dokumentumfilm készítés akkor merült fel a rendezőnő fejében, amikor az őt ért atrocitásokról és a megoldási lehetőségekről beszélt egy, a BBC-nek adott interjúban. A videó terjedésével rengeteg negatív kommentet és levelet kapott, amelyben a származása, bőrszíne és vallása miatt a legváltozatosabb módon bánnának el vele. Úgy döntött megpróbálja megérteni honnan ered ez a gyűlölködés, mi tartja fent és lehet e rajta változtatni.

Különböző társadalmi rétegekből keresett fel szélsőséges álláspontot képviselőket, a megszólaltatott interjúalanyok aktivitása és a film készültének idejében végzett tevékenységük szintén eltérő, így több kérdésre lehet feszegetni a választ.

Négy férfi, akik elfogadták az interjúfelkérést, a Nemzeti Szocialista Mozgalom (NSM88) tagjai, amely az egyik legnagyobb szélsőséges csoport az Egyesült Államokban. Jeff Schoep a szervezet vezetője vállalta a felkérést, így Deeyah Kaan csatlakozhatott hozzá egy felvonuláson. Ez az esemény történetesen Charlottesville-ben volt 2017-ben, ahol egy nőt elgázolt egy tüntető és több helyen összeverekedett a két tábor, hiszen a szélsőjobboldali csoportok ellentüntetők fala közt meneteltek. Az erről készült felvételek előtt Jeff elgondolkodtató kérdéseket kapott; Gondolt-e már arra, hogy mi van, ha téved? Milyen hatással volt rá a Mein Kampf? Mi a véleménye az erőszakos levelekről? Ritkán gondol a tévedésre, nem emlékszik a könyv hatására és elítéli az olyan leveleket. A következő képkockákon a tüntetők válogatás nélkül kiabálják ki az utálkozó mondatokat az ellenük kivonulóknak, a tüntetést pedig az NSM szervezte. Meg kell említeni, hogy az antifasiszta ellentüntetők is erőszakossá váltak, a két csoportosulás egymásban generálta a feszültséget. 

Az interjúszobán túl Deeyah Jeffel utazott annak szülővárosába, Detroitba, amely iparváros volt fénykorában, ma lepusztulóban van. A szervezetvezető szerint a munkás városok alkalmasak a tagtoborzásra, nemrég a zászlójukból a szvasztikát is kivették, a helyére egy másik jelkép került, hátha ezzel növelhetik követőik számát. De mi a céljuk? Nem akarják, hogy a fehér faj eltűnjön a Földről, úgy érzik, veszélyben vannak, a multikulturalizmus eltemeti azt, amiért az elődeik olyan sokat küzdöttek és a médiát leggyakrabban zsidók vezetik. Ezt a nézetet osztja a mozgalom pr-osa (úgy vélem ez csak egy elnevezés, nem feltétlen köthető össze a pr tevékenységgel), aki fehér etnikumú államot hozna létre és szabad idejében önvédelmi órákat tart az ismerőseinek egy esetleges ,,színesbőrű" támadás ellen, gyakorlatként paprika sprayt fújat a szemébe, hogy szokja az érzést, majd grilleznek egyet. Ezen a ponton megjegyezném, hogy a dokumentumfilm egyik erőssége, hogy képes kiváltani több érzést is a nézőből. Az imént felvázolt spray-s jeleneten nevetnem kellett, de nem sokkal később elszomorodtam, majd tíz perc múlva dühös lettem, hogy miért csinálják ezt az emberek.

A szervezet másik aktív tagjához és barátnőjéhez beköltözött néhány napra a rendezőnő. Ez a férfi több hatalmi jelképet is magán visel tetoválás formájában és gyakran ütik egymást a mondatai, ő nem gyűlöl senkit, de azért. Kiderül, hogy szeret röplapokat készíteni, amelyeket aztán éjjel szétszór a zsidó és muszlim negyedekben, bár az utóbbiban egy ideje már nem, mivel amikor a barátnője beteg volt, egyedüliként egy mecsetbe járó asszony érdeklődött többször a hogyléte felől. Ezen a ponton a beszélgetés is komolyabbá vált, a férfi szembesült azzal, hogy egy azok közül, akiket gyűlöl, törődött a párjával, amikor más nem. Kitér Deeyahra is, hogy megismerte és jó ember, szívesen segítene neki bármiben a jövőben, de zsidókkal nem ülne le egy asztalhoz. Talán a második részben.

Néhány interjúalany a múltjában fizikai erőszakot is alkalmazott az általa gyűlölt embereken. Egyikük egy skinhead banda énekese és dalszövegírója volt, aki már bánja, hogy szövegei hatására hány fiatal kezdte el követni ezeket a nézeteket és bántalmazott ártatlan embereket. A fordulat a férfi életében akkor következett be, amikor apa lett. A másik férfi erőszakos nevelőapja elől menekülve találkozott egy szélsőjobboldali bandával és végre örült, hogy nem ő fél valakitől, hanem tőle fél valaki. Azóta mindketten megismerkedtek már más vallású és bőrszínű emberekkel, amitől változott a véleményük és mentorként vagy iskolai előadóként próbálnak tenni valamit a szélsőséges eszmék ellen, amelyek könnyen bevonzzák az identitáskereső fiatalokat. Olyan fiatal férfi is megszólalt, aki azért került be ebbe a csoportba, mert sehol sem érezte azt, hogy szeretik és talán magával sem volt kibékülve, legalábbis úgy vélekedik, emiatt lett vonzó számára az erősnek tűnő, többnyire férfiakból álló csoportosulás.

A legdühítőbb azoknak az alanyoknak az interjúja, akik a felsőbb társadalmi réteghez tartoznak és egyértelműnek tartják, hogy ők vezetők, nem is értik miért kellene ezt magyarázni. Egyikük Richard B. Spencer, aki az egyik legellenszenvesebb az összes megkérdezett közül, természetesen ő is a fehér felsőbbrendűségben hisz és a nevét többen ismerik a felsőbb körökben, személyisége és retorikája megosztó lehet. Jared Taylor neve Amerikában szintén ismert, több könyvet is írt, amelyben kifejti nézeteit, ő is félti a multikulturalizmustól a hazáját, az intelligenciát bőrszínhez is köti és úgy véli, a fehérek megérdemelnek egy hazát. Mindkettejükről több cikk és találat van az interneten az érdeklődők számára.

A megkérdezett emberektől egyik esetben sem kaphatunk konkrétumokat, egyértelmű, megfogható bizonyítékokat arról, mi is a probléma az általuk gyűlölt csoportokkal. Nem kerülnek elő személyes példák, tények vagy bármilyen megállapítás arról, mi a gyűlöletük oka. Miért érzik úgy, hogy a fehérek el fognak tűnni? Hol és mikor vették el az ő munkájukat a másféle emberek? Kik azok a zsidó médiavezetők, akiktől tartanak? Mi köze ehhez a két házzal arrébb lakó zsidó bácsinak? Miért éppen a fehér bőrszín az, ami magasabbra helyezi őket a társadalomban? Ha lenne fehér etnikumú állam ott minden jobb lenne? Mivel segítik a ,,saját népükhöz" tartozó társaikat? Rengeteg kérdést vet fel a film, nyilván ez is volt az egyik célja, néha úgy lehetett érezni, a válaszokat nem kapjuk meg ezektől a szélsőjobboldali szervezetektől.

Felmerült bennem az a gondolat, hogy mi lett volna, ha a rendező más lett volna. Deeyah Kaan csinos, bőrszínében a kérdezett szervezetek nézőpontja szerint nem kirívó, vallása sem jelenik meg öltözködésében és nem is zsidó, akik a magukat náci utódoknak tartó emberek szemében a fő ellenségek.

Másképp reagáltak volna a megszólalók? A kamera gyakran veszi közelről az arcukat, a mimikájukat érdemes figyelni a kérdéseknél és a válaszaiknál is. Szívesen hallgattam volna még részleteket, hátha jobban érthetővé válik a valahol megérthetetlen arctalan gyűlölködés. A felkért férfiak közül volt ellenszenves, sajnálatraméltó és olyan, akit bátornak lehet nevezni, hogy szembe mert nézni saját magával, de a legközelebb azok kerülhetnek a nézőkhöz, például hozzám, akik úgy érezték nem tartoznak sehova és nem szerette őket senki. Lehet, hogy őket a figyelem, törődés és ölelés eltéríthette volna arról az útról, ahova ezek hiánya miatt kerültek.

Az alábbi filmből származó mondat leírja a probléma egyik gyökerét és magában rejthet egyfajta választ is.

,, Te vagy az első muszlim az életemben."

Egyértelmű megoldást nem nyújt a film, ahogy vélhetően nincs is, felvillantja a megismerés lehetőségét és a nyitottságot, az izoláltság csak súlyosbítja ezt a problémát.

Ez a dokumentumfilm a 16. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál keretein belül került vetítésre feliratos formában. A fesztivál az idei évben is széles skálán kínálja a témákat és fontos társadalmi, gazdasági és politikai kérdésekbe bonyolódhatunk bele. 

Szerző: Gyurkó Krisztina

Elkötelezettek a demokrácia iránt a magyar egyetem...
Hogyan legyünk lázadó lányok? Vélemény egy Unicef-...
 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. október 21. szerda