Tóth Emese Erzsébet: Jövő

Ma még talán ápolgatjuk sebeinket,
Ám de holnap küzdeni hív az élet.
Keresztre feszítve, letörve várjuk,
Hogy megtörjön, megöljön minket
Saját szenvedéllyel telt vágyunk.

Elmegyünk, s nem marad hátra semmi,
Csak az út, min unokáink fognak menni,
Burjánzó csírában támad fel harcunk,
Zokogásban, szenvedésben látszik
Elgyötört arcunk.

Görbe a gerinc, mi egykoron egyenes volt,
Nevessen itt most minden élő s holt.
Ne lankadjon gyenge tűzként a szél,
Vágtájával borítsa be az élet vizét a vér.

Éledjen újra tajtékzó, tiszta dühvel,
Szikrára kapott, feltörekvő erővel
Ötmillió lángoló tekintet,
Akikre egykor Krisztus büszkén,
Szeretettel tekintett.

Térdeljetek a feszület zord fája elé,
Hova Teremtő szava szívünkig elér.
Fogadjátok, nem lesz szolga a magyar,
Ki tán még a jövőben győzedelmet arat.

S majdan emeljük fölfelé a leszegett fejet,
Hirdessük: Itten senki sem felejt!
Talán a káoszon vezet tovább az út,
Ahol Atilla lova oly sebesen, oly szilajon fut.

Ma még talán ápolgatjuk sebeinket,
Igaz, holnap küzdeni hív az élet,
Keresztről lejőve várjuk,
Hogy új reménnyel, új erővel
Töltsön meg a vágyunk.