"Nappal mindenkié vagyok, éjszaka a magamé" - interjú Lévai Ádámmal

A tatai születésű Lévai Ádám Príma-díjas grafikusművész. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Magyar Grafikusművészek Szövetségnek, több színháznál is dolgozott az előadásokhoz kapcsolódó látványtervek elkészítésében, emellett könyvek illusztrálásával is foglalkozik, és tanárként is tevékenykedik. Számos kiállítás fűződik a nevéhez, többek között az Illuzionisták (Újszínház, Budapest) és a Tollbarajzbamondások (Budapest Újlipótvárosi Galéria), emellett Kiotóban, Japánban is volt egy önálló kiállítása. 

Jellemző módon, a grafikusművész, megérkezvén a családias hangulatú kávézóba, rögtön rákérdezett, ki készítette a falon lévő képeket, majd kritikával illette Rákóczi túlságosan nagyra festett orrát. Beszélgetésünk alatt szóba került mind a munkássága, mind a világról alkotott képe.

Melyek azok a dolgok, amik legjobban inspirálnak?

Inspirálnak? Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy egy történet elindul. Ilyenkor létrejön valamilyen képzettársítás- amely gyakran olvasati dolgokból adódik, hiszen az irodalmár barátaim gyakran küldik el nekem írásaikat véleményezésre- amely alapján felötlik egy vizuális jel. Ezek alapján keletkeznek a rajzok, szóviccek. Ezzel szemben vannak olyan helyzetek is, amiknél nagyon hirtelen bukkannak fel a fejünkben az ötletek, ilyenek például a tollrajzok. Ez a legőszintébb műfajok közé tartozik, hiszen ezeknél nincs előrajzolás, a tollvonásokkal létrehozunk egy tetszésünket elnyerő kompozíciót, vagy elvetjük az egészet. Ami az ihletet illeti, vannak napok, amikor folyamatosan alkotok, de adódnak olyan hetek is, mikor egy-egy nagyobb szabású munkán dolgozom. Én általában késő este szoktam dolgozni- ahogy mondani szoktam, nappal mindenkié vagyok, éjszaka a magamé- és reggel, mikor újra átnézem a műveimet, egész más szemmel tekintek rájuk. Van, amikor elégedett vagyok az eredménnyel, de előfordul az is, hogy, rájövök, inkább máshogy kellett volna csinálni.

Miért pont a mitológiai ábrázolásokat részesíted előnyben?

Úgy gondolom, hogy ez egy felettébb izgalmas téma, és rengeteg benne a lehetőség. A mitológiai ábrázolások sosem mennek ki a divatból, hiszen újrafogalmazhatóak, és mindig ki lehet taposni újabb ösvényeket az ábrázolásmódjukban. Ezért is készítettem nagy örömmel az illusztrációkat a Villányi Lászlóval közös kötetünkbe, a Kimmériába.

Mesélnél a Haiku-rajzolatok mögött rejtőző lelki folyamatokról?

Ez egy közel huszonöt éves történet. Jász Attilától (az Új Forrás főszerkesztőjétől) hallottam először a Haikuról, ami az egyik legnehezebb japán versforma, amely a legkülönbözőbb hangulatokat hivatott kifejezni. Ezekről szoktak ecsetrajzokat is készíteni. Én először ezt egy kis játéknak tekintettem, hiszen magyar ecsettel dolgoztam japán papírra, abban az időben sikerült beszereznem bambuszpapírt is, így a használt tus sűrűsége is megfelelő volt. Jász Attilával el is készült egy kis füzet, tele haikuval. Nem sokkal később megnőtt ennek a művészeti területnek a népszerűsége az irodalmárok és képzőművészek között, utánozni kezdték ezeket a rajzolatokat (rajzolatok, hiszen az ecsettel vonalakat húzunk…), ami nagyon sok inspirációval gazdagított engem is. Ezzel szemben, mikor kimentem Japánba, a mitológiai elemeket nagyon értékelték, viszont a Haiku-rajzolatokkal kapcsolatban furcsának találták, hogy magyarként, európaiként hogyhogy japán kultúrához köthető témákat ábrázolok. Így gondolkodtam el mélyebben azon, hogy mekkora különbségek vannak művészeti szempontból is a különböző kultúrák között. A haikuknál rendkívül fontosak a témák, hiszen egy történet nélkül semmi nem létezhet, se kép, se könyv. A japánok arra is nagyon koncentrálnak, hogy megfigyeljék, hogyan társul a szellemi rész az alakihoz. Más országbeli ismerőseimmel is beszéltünk arról, hogy mennyire mást tartunk lényegesnek az eltérő kultúrákat illetően. Szóba került az is, hogy először egy címet gondoljunk ki és azután álljunk neki az alkotásnak, vagy készítsük el a művet, és csak azt követően adjunk nevet az alkotásnak? Még a mű elkészítésénél is teljesen máshogy gondolkodunk, vannak olyan kultúrák, ahol a legfontosabb a kezdet, az, hogy honnan indítod a vonalat, miből nő ki a végeredmény, míg másoknál ez eltörpül a teljes kép értékelése mellett.

Tanárként hogy látod, mennyire tudják a fiatalok napjainkban értékelni a művészetet?

Sajnos Magyarországon kimondottan lapos az érdeklődés a művészetek iránt. A társadalom türelmetlené vált, az emberek nem ismerik már az attribútum fejtést. Ezen kívül rengeteg vizuális inger éri a fiatalokat, és nagyon könnyen belefulladnak ebbe a sok beáramló információba. Nehezen tudják eldönteni, mi számít értéknek és mi nem. Amszterdamban voltam egy Rembrandt kiállításon, ahol azon szörnyülködtem, hogy néhány fiatal a képek nézegetése és a látottakon való elmélkedés helyett a telefonját nyomkodta- mondta fejcsóválva. Alapjában véve úgy gondolom, hogy ez sokszor múlik a szülőkön és a tanárokon is, hogy hányszor viszik el a gyerekeket múzeumokba, vagy kiállításokra. Gyakran az is számít, hogy ki milyen típusú lakhelyről származik. Általában a falusiaknak az is nagyobb dolog, ha elmennek akár egy közeli városba egy múzeumba vagy színházba, pláne nagy élményt jelent nekik, ha Budapestre jutnak. Ez a városiakkal nem minden esetben van így, ők hozzászoktak ahhoz, hogy helyben zajlanak az események, nem jár nekik az utazás élménye sem.

Gondolod, hogy ez külföldön másként van?

Egyértelműen, ott inkább beleszületnek a művészet szeretetébe. Tudtad, hogy Bécsben tízszer annyi opera jegyet adnak el, mint itthon? A művészet fogadtatásában is nagy különbségek vannak: külföldön hatalmas elismerésben részesülnek az alkotók, míg itthon rengetegen csak hobbinak vélik a munkájukat. Többek között Hollandiában hatalmas virágcsokrokkal köszönik meg a művészeknek a munkát, míg Magyarországon a kiállításokért nem igazán jutalmaznak, szinte lehetetlen lenne kizárólag az alkotásból fenntartania magát egy művésznek. Emiatt hódított teret a megélhetési festészet is, mikor a művész kizárólag azért dolgozik, hogy pénzt keressen vele, és nem a saját örömére alkot, ennek sokszor meg is van a- negatív- eredménye.

Tehát úgy gondolod, hogy a művészetnek az alkotó saját világát kell bemutatnia, és nem egy társadalom által elvárt alkotást készítenie.

Én mindig magamnak alkotok. A művészet gyakorlása egy kifejezetten önző dolog, de a saját világunkat, a bennünk megjelenő gondolatokat tudjuk a legjobban kifejezni, hiszen azt vallhatjuk teljesen a miénknek. Egy ilyen például a nem olyan rég megjelent karikatúra albumom, a Hu.moralitások. Ez a könyvecske morbid és vicces rajzokat tartalmaz, amely tükröt mutathat az embereknek. Egyébként is, a humor az élet elengedhetetlen része, nagyon sok szituációban könnyíti az életünket. Az albumban helyet kapó rajzok az iskolai értekezletek alatt készültek, a közel négyezer műből 660 került be a könyvbe, többféle témában, többek között politikával, közélettel, oktatással kapcsolatos rajzokat is tartalmaz. Sokáig nem gondoltam arra, hogy kiadjam őket, mert a rendszerváltás óta eltűntek az ilyen elemek, ahogy egyre nagyobb teret hódított a technika. Végül nagyon pozitívan éltem meg, hogy még ma is van rájuk igény, az emberek rácsodálkoznak az ilyen fajta humorra.

Mit gondolsz, mennyire hatékonyak a jobb agyféltekés rajzolást fejlesztő képzések?

A jobb agyfélteke irányítja a testünk bal oldalán lévő részeit, én balkezes vagyok, tehát a jobb agyféltekém működése dominál. A jobb agyfélteke ezen kívül kreatívabb, hozzá köthető a vizualizálás, az észlelés, ez felelős az érzelmi reakciókért is. Míg a bal agyfélteke a részletek megértéséért felel, a jobb a teljes képet próbálja láttatni. Ha a statisztikákat nézzük, sokkal több jobbkezes ember van, mint bal, és a nagy művészek a képzőművészetekben is legtöbbször bal kézzel alkottak. A jobb agyféltekés tanfolyamokat viszont nem lehet komolyan venni sok esetben. Magyarországon leginkább üzleti okokból népszerűsíthetik őket. Ezek a képzések rendkívül költségesek, és én azt vallom, hogy pár nap alatt nem lehet maradandó eredményt elérni. Nyilvánvaló, hogy mindenkinek más képességei vannak, mindenki az élet más területein tehetséges. Volt egy tanítványom, aki mesélte, hogy egyszer elment egy ilyen képzésre pár hónappal azelőtt, hogy beszéltünk erről. Megkértem, hogy akkor alkalmazza a megszerzett tudást, de már elfelejtette. A koncentráció javításával és sok gyakorlással nagy fejlődés érhető el, viszont a tartós alkalmazhatósághoz a tudás elmélyítésére van szükség.

Illusztrációk: Lévai Ádám