Ludwig 30 - Mindig kortárs, impressziók egy születésnapi kiállításról

1989. március 21-én alapították a budapesti Ludwig Múzeumot, ami ma a MÜPA-val egy épületben, a Dunaparton található. Kortárs Művészeti Múzeumként 1996-ban szerzett önállóságot, és azóta is ebben a szellemben működik. 2019. februárjában az elmúlt évekről megemlékezve indult el a március végéig tartó, Ludwig 30 elnevezésű program- és kiállítás sorozat. A Mindig kortárs elnevezésű kiállítás időszaki voltán belül is rendelkezett időszakokkal: egyúttal az intézmény korszakait is igyekezett változó válogatásokkal megjeleníteni, elindulva a múltból, hogy végül a jövőbe mutathasson. 

Az első szakasz a Felülírás nevet viselte, ez a nyolcvanas évekre, a magas művészet fogalmainak megújulásának időszakára, a graffitik, és képeken megjelenő írásos elemek fénykorára tekintett vissza. A második értelemszerűen a kilencvenes éveket idézte meg, a technikai fejlődésre, a média széleskörű térnyerésére helyezve a hangsúlyt az Eszközök nevet viselte. A Megosztáselnevezésű következő szakasz a jelen múzeumpedagógiai attitűdjére koncentrált, arra, hogy hogyan lehet a különböző befogadókhoz eljuttatni és értelmezhetővé tenni a művészetet. A záró szakasz a Testreszabás nevet kapta, mert itt a közönség kívánsága alapján állt össze a kiállítás: egyúttal reflektálva is az előző szakasz központi kérdésére ezt a stratégiát alkalmazta, hogy a látogatóira szabhassa a befogadásra kínált műveket. Kísérletet tett arra, hogy már a kiállítás jelenében belépjen a jövőbe, elinduljon a közönséggel való interakcióra való odafigyelés útján, ami szerintem egy elég szép csavar, még akkor is, ha egy múzeumi gyűjteményből szavazással kiválasztott műtárgyakból összeálló kiállítás nem annyira rugalmasan tudja kielégíteni ezt az igényt.

Ám mivel nekem ebben a záró időszakban volt alkalmam megtekinteni a Mindig kortárs kiállítást, láthattam, hogy ennél azért sokkal többet tettek azért, hogy belépjen a múzeumlátogató koncepciója is a kiállításélmény formálásába. Egyrészt valóban megszavazott művek voltak kitéve, illetve hogy a múzeum történetét szépen megjelenítse kicsiben, itt is volt állandó szekció, legalábbis tematikájában: a kortárs művészeti életnek jelentős eseményén, a Velencei Biennálén való magyar részvétel, és néhány konkrét műalkotás került bemutatásra. Emellett lehetett konzultálni a múzeumi szakemberekkel, különféle, saját szempontok alapján áttekinteni a kiállított műveket, sőt, ha nagyon határozott volt az elképzelésünk, a kiállítótér makettjében újra is rendezhettük a műalkotásokat a egyéni rendezőelvünk szerint. És a kiállítás a kezdetétől minden látogatóval megváltozhatott egy picit: a graffitis szakaszban a falat lehetett összefesteni (a szellőzőrácsot nem, bár az is kortárs, de tilos), és amikor én érkeztem, akkor pedig adott sablonokkal és színes ceruzákkal dolgozva lehetett megtölteni A4-es lapokat, majd társai mellé gyurmaragasztóval felerősíteni az alkotást. Látogatásomig a falfestményekből, rajzokból összejött már egy szép gyűjtemény, amit a kiállítás többi részéhez is párosuló kíváncsisággal tanulmányoztam végig. Kortárs. Művészet. Ugye? 

Mert miért is fontos ez az interakció a jelenkori művek és a befogadó között? Azért, hogy a képzőművészet ne porosodjon magányosan a múzeumokban, vagy a művek ne csak egy szűk, szakmai elithez jussanak el. A mű: egy másik ember. Ráadásul neki is a legegyedibben emberibb része, ami kreatív, de ez a kreativitás nem önmagáért való: ez valami közös bennünk, emberekben, a közönségnek, a közösséghez szól. És hogy szólni tudjon, az kell, hogy hallgassuk. A művésznek nem arra van szüksége, hogy valaki megnézze a művét, hanem arra, hogy Te lásd. És neked nem azért kell látnod azt a művet, hogy kipipálhasd a lelkiismereted képzeletbeli listáján a művészet-fogyasztást (ha van ilyen pontja), mert a művészet nem a múzeumban van. A múzeumban, a művekben kézen fog egy-egy embertársad, hogy közelebb vihessen a Benned rejlő művészethez, és vezessen ezen az úton, hogy egyre mélyebben felfedezhesd és teljesebben megismerd önmagadat, a benned rejlő kreativitás és önkifejezés akárcsak gondolati síkon történő lehetőségeit.

Szóval, ha teheted, menj el a Ludwig 30-ra még március 31-ig, vagy menj el egy másik múzeumba, amelyik szimpatikus, vagy csak nézz fel a téged körülvevő épületek homlokzatára, vagy csak tedd egymás mellé magadban a tavaszi ég napszakonként változó színeit, és nevezd el őket! Fedezd fel az emberi kreativitást magadban és magad körül, amikor észreveszel egy jópofa falfirkát, vagy eszedbe jut egy szokatlan, de találó párhuzam! Az mindig kortárs.

Szerző: ZSA

Képek forrása: ludwigmuseum.hu