Grindelwald és David Yates bűntettei: a nagyobb ügyért és a trilógiáért!
A Harry Potter univerzumának rajongói már epekedve várták a 2016-os Legendás állatok és megfigyelésük folytatását, aminek a hangulatát és karaktereit minden néző a szívébe zárta. Ismét David Yates rendezésében, J.K. Rowling forgatókönyvével, és Eddie Redmayne főszereplésével jelent meg a második rész legendás állatok: Grindelwald bűntettei címmel. A magyarországi mozikban november 15-e óta vetítik, én pedig kiváltságosként 2 nappal előbb, egy iMax vetítésen tekinthettem meg az Aréna pláza Cinema City-ben.
Aki az előző filmbe akar visszacsöppenni, annak tudom ajánlani, hogy nézze újra! A folytatás, ahogy azt már a címéből is érezzük, sokkal nyomasztóbb, borongósabb: kevesebb volt a nevetés és több az aggodalom a nézőtéren. A látvány persze most is lenyűgöző, nálam az élmény vizuális befogadásán az először megtapasztalt IMAX-élmény is sokat dobott. A szörnyek animációja, a bűbáj-effektek és a fő helyszín: a századeleji szecessziós Párizs varázsvilága, a gyönyörű épületek, bútorok és ruhák kidolgozottak és megkapóak voltak.
A film újdonsült szereplői igazi rajongói csemegék, több ismerős is feltűnik az eredeti Harry Potter-sorozatból, és hosszabb szakaszok játszódnak a mindenki számára ismerős Roxfort kastélyban. Ennek főleg Albus Dumbledore megjelenése az oka, akit Jude Law alakított – szerintem bravúrosan: játékával felidézte a mágus korábban megismert karakterét, a belőle áradó nyugalmat és finom humort. Másik új hírességünk Johnny Depp, mint Grindelwald. Karaktere szerintem már túlontúl nyomasztó, keveselltem a színésztől megszokott szarkasztikus elemeket, amit itt alig villant meg egy-kétszer. Nem ismerjük meg őt eléggé, nem értjük úgy, mint mondjuk értettük Voldemortot anno, és ez, ha lehet még nagyobb feszültséget kelt a nézőben, mint egy főgonosz sötét lelkének részletes bemutatása. A kérdés csak az, hogy ez az érdeklődést fokozza, vagy épp ellenkezőleg: megértés híján a cselekedetei is kevésbé keltenek kíváncsiságot.
A történetnek sok szála volt, mondhatni túl sok: egyikben sem tudtunk elmerülni annyira, hogy pár percnél tovább azonosulni tudjunk a szereplőivel, annak ellenére, hogy azok fontos és aktuális konfliktusokkal rendelkeztek. A mániákus identitáskeresés mellett észre nem vett igaz barátság, a kilátástalannak hitt szerelem szenvedélyének politikai fanatizmusba való áttöltése, az időhiány miatt háttérbe szoruló magánélet és egy életen át gyötrő bűntudat problémakörei rajzolódtak ki előttünk – és mégsem kapnak elég súlyt, ahogy a filmben bekövetkező kisebb-nagyobb tragédiák sem. Talán néhány szál a tervezett befejező filmben bomlik majd ki a maga teljességében, de itt csak keretet ad egy olyan eseménynek, amit az első képkockák után már előre tudunk, hogy be fog következni. A történetben a súlypont áttolódik az obskuráló Creedence, valamint Grindelwald és Dumbledore kapcsolatára, előrejelezve a harmadik rész tartalmát. Bár nézőként ez a fajta történetvezetés hiányérzetet keltett bennem, érdekes belegondolni abba, hogy ez talán a film negatív szereplőitől hangoztatott „a nagyobb ügyért" fordulatra mutat rá rejtetten: arra, hogy a társadalmi-politikai változások a való életben is milyen könyörtelenül lökhetik háttérbe, vagy éppen zúzhatják szét magánéletünket és személyes törekvéseinket.
A rajongók úgyse bírják ki mozizás nélkül, és én senkit nem szeretnék visszatartani, de nem érzem úgy, hogy ez a film a Rowling világáról őrzött háttérismereteim nélkül biztosan állna a lábain. De no hard feelings, valahol ez a „Második részek" sorsa, értem én. Aki pedig követni akarja a sztorit, az merüljön el ebben a megszokott melódiák egyre drámaibb feldolgozásával aláfestett, durván 130 perces varázslattal és kreatív vizuális effektekkel teli világban!
Szerző: ZSA
Kiemelt kép: times.com
