4 perc olvasási idő (804 szó)

Fotóriporterek az „esküdtszék” előtt

Kevin Carter, Richard Drew és John Moore talán a leghíresebbek, azok közöl a fényképészek közül, akik egy kattintással a történelem nagy fényképalbumába, illetve a retinánkba égettek egy 9x13-as képkockát. Ám a kérdés leginkább az, hogy a híres, avagy a hírhedt jelző használata-e a helyénvalóbb a neveik említése során. A mai napig két táborra oszlik a fotóriporterek munkájának megítélése.

1993-ban készült Ayod falujának közelében Kevin Carter Pulitzer-díjas képe, mely egy csontsovány kislányt és egy keselyűt ábrázol. Ekkor zajlott éppen a második szudáni háború és a helyieknek súlyos élelmiszerhiánnyal kellett nap mint nap szembenézniük. A helyi mezőgazdaság ellehetetlenülni látszott és a segélyközpontok jelentették olykor az egyetlen életet jelentő forrást. Egy hasonló momentumot kapott lencse végre a dél-afrikai fotós is. A kislány egy segélyszervezet felé tartott, azonban az út során meg kellet állnia kicsit pihenni. Bizonyos vélekedések szerint, a szülei is a közelben tartózkodtak, ám más forrásokban úgy szerepel, hogy egyesegyedül volt a kislány. A visszaemlékezések úgy írnak, hogy Kevin nagyjából húsz percen keresztül kereste a legjobb beállítási szöget, hogy megörökíthesse a gyermek halálát váró keselyű gubbasztását. Egy-egy cikk megemlíti, hogy ezt követően a johannesburgi fotóriporter elhessegette a madarat, de a kutatók ráleltek olyan Carter által kiadott nyilatkozatra is, amelyben arról sajnálkozik, hogy ezt elmulasztotta. Elsőként a The New York Times publikálta, majd bejárta a világot. Emberek ezrei kezdték ki ezután a fényképészt, miszerint azonnal a kislány segítségére kellett volna sietnie, az ottani fizikai kontaktot ellenző figyelmeztetések ellenére, és nem megörökíteni annak szenvedését. 

Hasonlóan utálkozó vádak érték Richard Drew-t is, aki a 2001.-es szeptember 11.-ei terrortámadás áldozatainak utolsó perceit dokumentálta. A World Trade Center volt az akkori világkereskedelem legjelentősebb Manhattani központja. Az ikertornyokból álló épületegyüttes, a terroristák által irányított repülőgépek becsapódását követően kigyulladt, majd omlásnak indult. Az ott tartózkodó embereknek, ha meg akarták rövidíteni szenvedésüket, sokszor csak egy választásuk volt, mégpedig az, ha az ablak felé vették az irányt, hogy felgyorsítsák a folyamatot és friss oxigénhez jussanak, ha csak egy rövid időre is. Richard képe is egy ilyen kiugrást ábrázol, pontosabban egy éppen a levegőben zuhanó férfit. Ez a bizonyos jelenet ezután a nyomtatásban csak egyszer jelent meg, utána soha többet. Az emberek viszolyogva és értetlenül konstatálták, hogy egy emberi élet utolsó képkocáinak lehetnek tanui, és a fotóriportert a szenzációcsinálás vádjávával bélyegezték meg. De az utálkozás a közvetítő riporternek, vagy magának a terrorcselekménynek szól?

Majd az idei 2019-es World Press sajtófotó kiállítás egyik nyertes képét tenném még a sorba, John Moore alkotását, amely az USA-ban egy bevándorló családról készült. A texasi McAllenben rögzített fotó egy Észak-Amerikából útnak induló anyukát és kislányt ábrázol, akik ellen a határon való átlépésnél büntetőeljárást indítottak. Az akkori „zéró tolarencia" rendelet szerint az ottani illetékesek a bevándorlókat, családtól függetlenül elszakíthattak egymástól. A képkockán a síró gyermeket láthatjuk, miközben édesanyját közvetlenül fölötte egy autónak lökve motozzák.

Számító érzéketlenség, vagy elhivatott tudósítás? 

A mindennapok fotóriportereinek gyakorta kell megküzdeniük erkölcsi dilemmákkal, és folyamatosan mérlegelniük kell tetteiket. „Hogyan vagyok képes többet segíteni", tehetik fel közben maguknak a kérdést. Ha fittyet hányva a fertőzési veszélyekre ölembe kapom a kislányt és előbb juttatom élelemhez, mint amire saját erejéből telne neki, vagy egy olyan sokkoló képet készítek, amely aztán az egész világot elrettentve, tettre és segítségre késztet mindenkit a fennálló kényszerhelyzet megszüntetése végett? Hiszen Kevin Carter fényképének megjelenését követően, rengeteg pénz érkezett, a Szudánt támogató segélyszervezetekhez.

Másrészt Richard Drew is rohanhatott volna a WTC-be a tűzoltókkal vállvetve életeket menteni, de az ő hivatásának és képességeinek megfelelően a fényképezőgépe volt az egyetlen eszköze segíteni. Talán az ő esetében egy másféle morális problémát kellene górcső alá helyezni. Van e jogom az emberi élet utolsó perceit nyilvánosságra hozni? Mi a célom ezzel? Talán az esetleges további veszélyhelyzetek prevenciós tevékenységeire buzdítom az embereket? A képen látható zuhanó férfi (az azonosítás ma sem egyértelmű) állítólagos családját ezek után nem csak a tragédia feldolgozása sújtotta, de emellett az olyan gyűlölködő levelekkel is szembe kellett nézniük, amelynek írói megkérdőjelezték az áldozat hősiességét.

John Moore valószínűleg szintén nem tudta volna elintézni Sandra Sanchez és Yanela menedékjog kérését, de képe hatására az ottani hatóságok nem szakították el a gyermeket az édesanyától, sőt a megjelenését követően az emberek olyan mértékű felháborodást mutattak az eljárással szemben, hogy Trump módosította a bevándorló családokkal kapcsolatos rendeletét.

Talán nekünk is mérlegelnünk kell pár dolgot egy-egy fotóriporter megítélése kapcsán. Illetve észben tartani, hogy az ő szakmájuk mennyi nehézséget hordozhat magában, és itt nem csak a testközelben látott borzalmakra célzok, hanem az ezekkel járó folyamatos szembesülés és feldolgozási kényszer mentális terhéről. Talán nem lehet véletlen, hogy Kevin Carter fotóriportert olyan korán elvesztettük (a Pulitzer-díj átvétele után 2 hónapra rá öngyilkos lett). Ne nehezítsük meg még olyan módon is a hivatásukat, hogy támadjuk őket, hanem igyekezzünk józan ítélőképességükre, és erejükre bízni a munkájuk során esedékes kétes helyzetek feloldását, leginkább azt remélve, hogy egyre kevesebb ilyen válaszút elé állító kérdés lesz a világon.

Hogyan építheted fel magadat is a kockákkal együtt...
Akik maradtak, míg mások nem tértek haza
 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. október 25. vasárnap