"Egyszer kellett ezt meglépnem" - interjú Oláh Majával

Oláh Maja, énekes, dalszerző, vlogger, szakács, fiatal nő, leszbikus. Ezer címkét tudnék a nyakába aggatni, valahol mindegyik kifejezné ki is ő, máshol viszont nem mondanának semmit. 

Majával Szegeden ismerkedtem meg az egyik helyi közösségi tér rendezvényén. Közvetlensége és akkor még csiszolatlan tehetsége rögtön megfogott. Kisugárzása mindig életigenlő és egy kicsit megfoghatatlan. Oláh Majával beszélgettünk időbeosztásról, motivációról és a coming out jelentőségéről.

Lassan két éve, hogy utoljára beszélgettünk. Azóta a vlogod követőinek száma megtriplázódott és igazi tömeg fogad a koncertjeiden. Hogy érzed, benned változott valami ezidő alatt?

Úgy gondolom emberileg nem sokat változtam, talán kicsit benőtt a fejem lágya… – kezdi a tőle megszokott széles mosollyal az arcán. – Ma már tudatosabban gondozom a tehetségem. Elkezdtem énektanárhoz járni, sok időt fektetek abba, hogy még jobban megtanuljak gitározni. Számomra ez hatalmas előre lépés, mert régen úgy gondoltam, mindent el fogok tudni érni a saját erőből, segítség nélkül. Sokat fejlődött a hangom, amióta beláttam, hogy egy szakember tud csak abban igazán segíteni, hogy ne rekedjek meg egy szinten.

Ma már saját dalokat is írok. A dalszövegeimet eddig is én álmodtam meg, de két éve még ezeket egy mások által összerakott zenei alapra énekeltem fel, most a gitárakkordokat is én gondolom ki.

Mi volt az a pont, amikor úgy döntöttél, mégis segítséget kérsz a munkádhoz?

Jobban belegondoltam, hogy segítséget kérni nem szégyen. Amikor úgy éreztem, hogy kicsit megrekedtem, jó lehetőségnek tűnt másokat is aktívan bevonni a fejlődésembe. Sokáig stagnáltam, szerettem volna még több és jobb lenni, ez volt az, ami arra késztetett, hogy lenyeljem a gőgömet és egy kis segítséggel még jobban odategyem magam.

A vlogom azonban még őrzi ezt a ragaszkodó szemléletet. Mivel számomra nem ez a fő karrierszál, inkább csak egy kedves és praktikus hobbi, szabadabban állok hozzá, nem veszem annyira komolyan, mint a hangom képzését.

Áruld el kérlek, hogy fér ez mind bele 24 órába. 12 órát dolgozol szakácsként, majd énekelsz, zenét írsz, vlogolsz, turnézol és ápolod a maganéleted.

Így van, 12 órát dolgozom, de fontos leszögezni, hogy nem a hét minden napján. A munkanapjaimba sajnos már nem férnek bele a számomra kedves dolgok, olyankor nincs időm napi 3 órát énekelni, mint régen, azonban, ha tehetem, a munkahelyemre is beviszem a gitáromat, hogy egy-egy fellépés előtt az üresjáratokban gyakorolhassak.

A szabadnapjaimat szentelem teljesen ezeknek a dolgoknak. Még így is igyekszem spontán lenni, ami sokszor az étkezés és alvás rovására megy. Sokszor annyira belemerülök a munkába, hogy nem jut eszembe felkelni egy pohár vízért, vagy kiszaladni a mosdóba.

Sokat segít, hogy nem minden nap kell dolgoznom. Heti 3 vagy 4 alkalommal kell egész nap bent lennem, cserébe a szabadnapjaim teljesen az enyémek, nem 8 óra kemény munka után, fáradtan kell foglalkoznom a számomra fontos dolgokkal, amiért hálás vagyok.

Mit gondolsz, a „mi generációnk" tényleg nem úgy él, mint te? Sokat vádolják a fiatalokat azzal, hogy egy életen át tartó útkeresésben elvesztik magukat és az idejüket.

Véleményem szerint két szélsőség között ingadoznak a fiatalok ma ebben a kérdésben. Vannak a nagyon határozott és céltudatos emberek, mint te vagy én és vannak a kevésbé szerencsések, akik bolyonganak céltalanul a világban. Úgy gondolom mégis, hogy mi vagyunk többségben, akik előre törünk. Mindenkinek mást hoz az élet, nem tudhatjuk ugyanabban a pillanatban mindannyian, hogy mire van szükségünk, de ez így is van jól.

Teljesen ismeretlen emberek írnak néha rám, hogy példaképnek tekintenek. Számomra ez leírhatatlanul jól esik, mégis úgy érzem, nehéz ezeknek megfelelni. Próbálok jó és követendő példát mutatni, de mindenki maga dönti el, mit kezd az életével.

Örülök, hogy felhoztad a példamutatást. Emlékszem még nagyon régen csináltál több, végtelenül szórakoztató és ezzel együtt csontba vágóan önirónikus videót például arról, hová lettek a melleid, vagy, hogy fiú vagy-e esetleg lány. Nem rég azonban szembe jött velem a coming out bejegyzésed…

Többen írtak nekem a témával kapcsolatban, olyan ember vagyok, aki igyekszik mindenkinek válaszolni, így kaptam hideget – meleget. Egy-egy mélyebb beszélgetés során, amikor privát üzenetben kérdeztek rá a szexuális irányultságomra mindig nyíltan vállaltam, hogy a saját nememhez vonzódom. Voltak olyan emberek, akik számon kérték rajtam, miért nem vállalom ezt fel, miért nem bátorítok ezzel másokat, ha itt, „kettesben" bátran beszélek a dologról.

Nem tartottam fontosnak azt, hogy nagy nyilvánosság előtt beszéljek erről, amikor a családom már 17 éves korom óta tudja az igazat, a barátaimmal együtt. Sosem gondoltam, hogy ettől más ember lennék, hogy ez változtatna valaha is a dolgok állásán bármilyen irányba. Egy idő után azonban zavartak már ezek a számonkérések. Soha nem céloztam arra a videóimban, hogy heteroszexuális lennék.

Nem szerettem volna ilyen videót, de nem bánom, hogy elkészült. Egyszer kellett ezt meglépnem, utána bárki kis segítséggel megválaszolhatja ezt a kérdés magában. Úgy gondolom, kicsit a nézőim miatt készült el ez a videó.

Szerencsére pozitív visszajelzéseket kaptam döntő többségében. Úgy gondoltam mindig is, hogy aki egyszer rám talál, kapcsolatba lép velem, az nem lehet rossz ember, mert vonzom az elfogadó embereket. A videóm lelki támasz lehet azok számára, akik még csak most fedezik fel magukban a szexuális identitásukat, hogy lássák, nincsenek egyedül és nincs velük semmi baj. Voltak nézőim, akik a videóm hatására megosztották velem is saját történetüket.

Mit gondolsz, milyen a közvélekedés ebben a kérdésben ma Magyarországon. Vagy épp ott, ahol élsz, Szegeden, hiszen nem is olyan régen még a napi sajtó is tele volt az egyik közösségi térből kitiltott LMBTQI fiatalokkal.

Úgy tapasztalom, hogy Szeged meglehetősen elfogadó város – minden hír ellenére. Itt is megoszlanak a vélemények, mint mindenhol máshol. A Szivárvány hét nevű rendezvénysorozaton magam is felléptem az utóbbi két évben. Egyre több biztonságos térrel találkozom a városban, ami szerintem fantasztikus dolog.

Világ viszonylatban még mindig le vagyunk maradva, mind jog, mind közvélemény szintjén, azonban szerintem egy lassú, de biztos, pozitív változási hullám indult el, mindig is bízni fogok abban, hogy itthon fogok megházasodni és békében, szeretetben, törvényesen nevelhetem majd gyermekeimet a feleségemmel.