6 perc olvasási idő (1258 szó)

Megmaradni embernek, na de ki a legény a lakásban? Interjú Fehér Tiborral és élménybeszámoló a Legénylakás főpróbájáról

A Centrál Színház Legénylakását leginkább egy felhúzható kisautóhoz tudnám hasonlítani: szórakoztató útjára engedni a karácsonyi ajándékbontás maradékaival fedett padlón, és bár pontosan látjuk, merre tart, mégis megnevetett a maga trükkjeivel, fordulataival és döccenéseivel.

Volt szerencsém a december 20-ai főpróbán megtekinteni a darabot, melyet követően a Chuck Baxtert alakító Fehér Tibort kérdezhettem a színműről és az ezzel kapcsolatos gondolatairól. A színművész arca az RTL Klub Reggelijéből, az Őrült nők ketrecéből, Csak színház és más semmi, valamint A mi kis falunk sorozatokból, illetve a Kölcsönlakásból lehet ismerős. Hangját pedig például Rami Malek, Zac Efron és Kit Harrington szájából hallhatjuk a magyar vásznakon.

A Legénylakás az 1961-es azonos című filmet dolgozza fel, melyben olyan ikonok vitték vászonra a karaktereket, mint Shirley MacLaine és Jack Lemmon. A cselekmény szerint Chuck Baxter (Fehér Tibor), a fiatal és kissé naiv alkalmazott előrelépés érdekében felettesei félrelépéséhez asszisztál- egészen addig, amíg egyikük, Mr. Sheldrake (Stohl András) épp messziről imádott hölgyét (Tompos Kátya) kívánja Chuck lakásába csábítani. A színdarab tehát a kölcsönadott legénylakás körül forog, maga a színpad háttere és tárgyai pedig gyakorlatilag minden körül: kevés ilyen váratlanul mozgalmas előadást láttam eddig a Centrál Színházban, pedig szinte védjegyükké válhatna a tér és a kellékek kreatív és dinamikus használata. A színpad szinte fluid volt, a bárok pedig úgy váltották egymást a színen, mint a Nyugati pályaudvaron a vonatok- ha éppen nem késnek. Fehér Tibornak a Nemzeti Színház után ez nem okozott nehézséget, inkább a koordinációt emelte ki. „Nem az én kezemben van az irányító, ott van egy díszítő hátul, aki forgatja – jelen esetben akár három is-. Nem egy emberrel dolgozom, aki már megtanulja a szívdobbanásomat is, tudja pontosan mikor kell forgatni, hanem igenis jeleket kell neki adni." Mesélte, hogy az egyik jel például az volt, hogy rácsap az ajtóra, mikor annak forognia kell. Ám előfordult, hogy a zene miatt ez nem hallatszott, így újból rácsapott, ezúttal hangosan meg is jegyezve, hogy „Forog!". „Ez egy összetett történet. Nagyon sok ember közös munkája van ott a színpadon, ennek is össze kell még érnie. A színház egy ritmus, egy matematika, egy partitúra: ha működik, ha ritmus van, pontosan ott szólal meg az a hang, és ott forog az az ajtó, vagy ott mondom be azt a mondatot, akkor működik. 

Már a nyitójeleneten is láthattuk, mely New York jellegzetes rohanó tömegét vitte színre, milyen pontosan koreografált minden másodperc: óraműpontossággal kopogtak a cipőtalpak, emelkedtek magasba a táskák, fordultak színpadrészletek és csattantak a dialógok és a megértéshez szükséges csendeket is stopperrel mérhették.

Ha már a csendekről beszélünk, meg kell említeni az ellentéteket: bár nem musicalről beszélünk, az énekes betétek csodásak voltak. A Jingle Bells átirata hamisítatlan céges parti hangulatot varázsolt a terembe. Felejthetetlen élmény volt Tompos Kátya torkából hallani Aretha Franklin I Say a Little Prayer című slágerének magyar verzióját. Hogy mennyi ideig kerestem ezt a számot! Fülbemászó, az biztos.

Nem véletlenül fakadt azonban dalra a darabbéli büfé csalogánya: főhősünk, Chuck ugyanis rendszeresen képzelgésekbe bocsátkozott, amiket mi, a nézők is megtapasztalhattunk. A színházban egyébként is igen vékony negyedik fal- tehát a művet a szemlélőtől elválasztó elméleti távolság- itt csupán a színjáték többi szereplőjére volt érvényes.

A színművész szerint ez egyrészt hálás, másrészt nehéz feladat. „Az első perctől fogva tartanom kell a közönséget, vinnem kell őket magammal, követniük kell, végig menniük velem az egész történeten. Ezen még bőven van mit dolgoznom." Számára jó visszajelzések voltak a nagy felszisszenések, „hujj"-ok, vagy amikor „jajj, szegény"-t és „istenem"-et hallott a közönség soraiból. „Ilyenkor megnyugszom, jól van, velem vannak."

Chuck lelkesen kikommunikálta, épp hogyan érzi magát, és ezek a belső monológok még személyesebbé tették az élményt. Sok múlik itt a színész autentikusságán, úgy vélem, Fehér Tibor remekül hozta ezt a szeleburdi figurát. Aktívan társalgott a közönséggel, merítve a reakciókból, nevetésekből, és mégis rigiden a szövegkönyvhöz ragaszkodva. Mint amikor a családi asztalnál megkérdezik, kérsz-e repetát, miközben már lapátolják is a tányérodba- látszólag jelen vagy, a cselekményt azonban nem befolyásolhatod. 

Fehér Tibor tudott azonosulni a szerepével, a karakter helyzetével. Az ember, főleg, ha szerelmes, akkor valóban nagyon idióta, esetlen tud lenni. A kisemberséget is át lehet érezni, én is egy mókuskerékben élek, minden reggel elmegyek szinkronba, aztán próba, aztán megint szinkron, aztán próba." Megjegyezte továbbá, mennyire nehéz manapság fiatal színésznek lenni. „Szerintem ma már nincsen akkora nívója, nimbusza a színészeknek, mint volt anno, mondjuk a Törőcsik és a Bodrogi idejében. Nekünk igazán meg kell küzdeni, főleg a celebvilággal szemben. Az embereknek az ingerküszöbe hatalmas lett, itt a social media és az Instagram világa, azt nézik az emberek, ahogy szappant faragok, vagy kisminkelem magamat." Itt is párhuzamot vont saját és Chuck Baxter jelleme között „Küzdünk, mert van hitünk és reményünk, máshogy nem is lehetne ezt az utat járni."

Számos közös pontot is talált, például a vidékről a nagyvárosba költözést, és az ezzel kapcsolatos tapasztalatok fényében az igazságérzetet. „Bekerültem a színházba a tiszta lelkiismeretemmel, aztán láttam és tapasztaltam dolgokat… Igen, az élet nem fenékig tejfel." Saját bevallása szerint elég erős igazságérzete van, és igyekszik az egyenes utat választani. „Ez sokkal nehezebb, de úgy gondolom, hosszú távon kifizetődő. Chuck Baxter ugyanígy. Nem szeretjük, ha hajlítgatni akarják a gerincünket.

Szóba került a munkája megítélése, a visszajelzések szerepe is. Sokat ad a kollégái- nem csak a színészek, de a színházban dolgozó emberek- véleményére, akikkel kölcsönösen tisztelik és szeretik egymást, úgy érzi, a társulatba való beilleszkedése is egyszerű és nagyszerű volt, jól érzi itt magát. „Ez is sokat nyom a latba, hogy viszonyul ez emberhez a környezete. Lehetek én egy fantasztikus színész, ha közben nem vagyok jó, úgy az összképet is rondítja. A nézőt, aki beül, nem az érdekli, hogy Fehér Tibor milyen jófej, hanem hogy Chuck Baxter mit csinál a színpadon". Ezzel kapcsolatban kitért a szubjektivitásra is. „Ez nem egy matematika, hogy kétszer kettő négy. Van, akinek az tetszik, hogy zsebre dugott kézzel szavalok Karinthy-t, van akinek ugyanezt ölbe tett kézzel kell, vagy álljak meg ünnepélyesen, egyenesen." Megtanulta, hogy nem lehet megfelelni mindenkinek, a célja az értékközvetítés. „Ha ez eljut a szerepen keresztül pár emberhez egy este, akkor megérte. Annyi megfelelési vágy és szándék van bennem – úgy gondolom, jó pályát választottam, mert a színészeten keresztül ezeket ki tudom magamból adni. Szeretek értékeket közvetíteni, beszélni dolgokról. Nem egy az egyben. hanem egy-egy zseniális író szavain keresztül. Esetleg szemeket nyithatok fel, megrendíthetek egy-két embert, elgondolkodtathatom őket, akkor az már megérte."

Mivel a darab magyar ősbemutatója szintén a Centrál Színház színpadán zajlott, adott volt a kérdés, beszélt-e az akkori Chuck Buxterrel, Simon Kornéllal, merített-e ebből vagy a filmből a karakter megformálásához. „Nem szerettem volna, ha bármi befolyással bírna rám, mert az meg a Jack Lemon, én pedig a Fehér Tibor vagyok. Ott volt a Puskás Tamás, aki ugyan rendezte már ezt, de azt éreztem, hogy hagy engem, közösen rakjuk össze, nem várt tőlem régi dolgokat, amit már csinált előtte. Úgy gondolom, ez egy közös alkotói munka, nekünk a jelen helyzetben kell kreálnunk valamit, nem pedig valamihez képest valamit, mert akkor mi értelme lenne újra bemutatni bármit is?

Zárszóként pedig álljon itt, amit további céljaival kapcsolatban mondott: „Próbálom úgy élni az életemet, hogy ne köpjem szembe a tükröt. Próbálom nem elfelejteni, hogy ki vagyok, honnan jöttem és mit akarok." A színművész úgy gondolja, ez eddig sikerült neki. Célja, hogy boldog ember legyen és egy jó életet tudhasson a magáénak. „Ezen vagyok minden erőmmel, megmaradni embernek. Ez az egyik legnagyobb dolog a világon. Erre fókuszálok minden nap minden percében, minden pillanatban."

Fehér Tibor története még messze nem zárult le, Chuck Baxteré viszont igen! Ha érdekel, hogy végződik ez a fergeteges zenés vígjáték, javaslom, mielőbb foglalj jegyet a Centrál Színházba. Ha pedig Chuck kérdezné: tőlem hallottad. 

Mit jelent ma egyetemistának lenni?
A semmi mindenné tétele egy kattintással – MyBudap...
 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. február 27. csütörtök